Nem kérdés, hogy mindannyian szeretnénk felébredni ebből a rémálomból. Napközben folyton a híreket lessük, éjszaka pedig álmatlanul forgolódunk, mert aggódunk az idős rokonainkért, az egészségügyben dolgozó hősökért és a munkájukat elvesztő barátainkért. A helyzetet nehezíti, hogy nem tudjuk, meddig kell kitartanunk, egyelőre nem látni, mikor tér vissza az élet a normális kerékvágásba. Átlagemberként a szabályok betartásán túl nem tehetünk sokat, viszont rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e a karanténhétköznapok diszkrét báját. Arra gondolok például, hogy többet beszélgetünk a szomszéddal, hogy a munkához kapcsolódó telefonhívások sokkal emberibbé váltak, hogy jobban megbecsüljük mindazt, amink van, és hogy kaptunk egy kis pluszidőt a családdal.
Az iskolák bezárásának másnapján fél tizenegyig aludtak a gyerekeim, és tizenegykor már ott tartottunk, hogy a nagyobb fiam bejelentette, ő ezt nem fogja bírni. Szerencsére az első pengeváltások után csillapodtak a kedélyek, és sikerült egy mindenki által tartható házirendet kialakítani, amelynek része, hogy nincs nassolás, délelőtt nem lehet lyukasórában filmet nézni, és hogy a házimunkából mindenkinek ki kell vennie a részét. Nem tagadom, vannak pillanatok, amikor legszívesebben visítva menekülnék a házból, de nyilvánvaló, hogy én rengeteget nyertem ezzel az egésszel.
A fiaim tizennyolc és tizenhat évesek múltak, a lányom lassan tizennégy, mindannyian komolyan sportolnak, és a kevéske szabadidejüket a barátaikkal töltik. Abban a korban vannak, amikor folyton menni akarnak, bele a világba. Mindegy, mi a program, csak együtt lehessenek a haverokkal, barátnőkkel. Az ő életükben a kortársakkal való együttlét maga a szórakozás, a szülőkkel töltött idő pedig kötelező gyakorlat. Most egyik napról a másikra megszűnt a külvilág, maradtak az (idegesítő) testvérek és a (begyepesedett) szülők, ők mégis belátóak, nem csavarognak, teszik, amire kérjük őket. Alkalmazkodtak a helyzethez, fegyelmezettek, és jókedvre hangolják a körülöttük élőket. Nálunk és sok ismerős családnál is esténként közös sorozatnézés van. A normál hétköznapokban erre ritkán adódott alkalom, mert mindenki összevissza ért haza munkából, edzésről, és vacsora után ki-ki örült, hogy kicsit maga lehetett. Most az étkezések időtartama megnyúlt, senki nem siet, ráérősen mesélnek egy-egy régi sztorit, vagy avatnak bele mindabba, ami foglalkoztatja őket. Megmutatják a számukra fontos videókat, zenéket; többet ölelnek, simulnak; engedik, hogy levágjam a hajukat, és együtt röhögünk, amikor megszalad a gép, mert a végeredményt úgysem látja senki. Amit a karantén elvesz a tinédzserektől, azt odaadja a szüleiknek. A kamasszal együtt megélt nevetés, szórakozás minden perce igazi ajándék. Nekem nem is kell több anyák napjára.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/18. számában jelent meg.