Az öregedésről és az azt gátló módszerekről, szépészeti beavatkozásokról folyó párbeszédeket hallgatva általában nemcsak zavarba jövök – mert semmilyen vonatkozó szakkifejezést nem ismerek –, de azt a kérdést is meg kell magamban forgatnom, vajon miért nem szólal meg bennem semmilyen vészharang, pánik vagy egyáltalán, vélemény az üggyel kapcsolatban.
Ennek talán köze lehet ahhoz, hogy olyan szellemiségben neveltek, miszerint a külsőnkre sem áldásként sem átokként, hanem adottságként érdemes tekintenünk és, hogy

a testünk erőforrás az egészséges élethez és feladataink ellátásához, a szépség azonban nem az.

Azt is gondolom, hogy az arcunkra van írva, ki milyen ember, milyen életet élt. Hasonlóan látom a császáros és műtéti hegeimet is: ez is a történetem része, a testem történetéé, és büszke vagyok rájuk. Azt jelzik, hogy túléltem valamit.
Emiatt feltételezem, hogy vállalni tudom majd az egészséges öregedés következményeit, például a ráncaimat is. Próbálok többet nevetni, hogy nevetőráncok legyenek.    
Mindez, persze, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne érdekelnének a külsőségek.
Nagyon is látom, hogy hol van rajtam több mint kellene, hogy mire kellene jobban odafigyelni. Tartok tőle, hogy egyre jobban fog fájni mindenem, hogy összességében jobban fog akadályozni a testem a hétköznapi feladataim ellátásában, mint amennyire támogat. Ennek két szülés után már látom – és sajnos érzem is – egyértelmű jeleit, főként deréktájon. A második gyerekem születése után, 32 évesen pedig hónapokig azt éreztem, hogy visszafordíthatatlanul fejbe kólintott az idő, a fiatalságom kuka, hiszen a lélek állandósult fáradtsága egyszerűen nem tartozhat máshová, csak az öregedéshez. Ez egy picit riasztó volt, de mostanra vagy elmúlt vagy megszoktam. Mindenesetre, valamiért attól egy kicsit sem tartok, hogy mi lesz, ha például megőszülök.
Hiszek abban, hogy mindennek rendelt ideje van és az öregedés a szépészeti kezelések ellenére elkerülhetetlen tényezője az életünknek. Szerintem kevés vagányabb dolog van annál, mint ha valaki méltósággal öregszik meg. Ha vállalja a ráncokat és az őszülést. Hálás vagyok érte, hogy láttam, látok erre szép példákat magam körül, sőt, szépen meghalni is láthattam családtagjaim és közeli ismerőseim közül néhányakat. Talán ez a titok:

Látnunk kell nőket méltósággal megöregedni ahhoz, hogy elfogadjuk az öregedést? Látnunk kell embereket méltósággal meghalni ahhoz, hogy elfogadjuk a halált?

Nagymamám 90 éves volt, amikor egy családi nyaralás alkalmával egy szobában aludtunk. Reggel számolásra ébredtem az ő vékony, elhaló hangján: 10… 9… 8… Én a galérián aludtam, ő odalenn – futottam le a lépcsőn, bajt sejtve. De nem volt baj: nagymamám lábemeléseket csinált, majd gyertya pózban pihente ki a torna fáradalmait. Persze, szigorúan a reggeli imádság és elmélkedés elolvasása után. Majd megmászta velünk a Csobáncot. Talán emiatt is gondoltam, hogy örökké fog élni, emiatt is nehéz, hogy néhány évvel ezután meghalt. Most lenne 99 éves.
Az ő példája miatt is várom, hogy aktív életet aktív időskor kövessen, amikor egymásnak adják a kilincset a családtagok, a régi és az új barátok azért, mert nálam majd befejezni is lehet a beszélgetéseket, nem csak elkezdeni.