Derűsebb az élete azoknak, akik képesek tudomásul venni az elkerülhetetlent. Szerintem is  kell vagányság ahhoz, hogy valaki képes legyen méltósággal megöregedni. Belőlem azonban ez a bátorság hiányzik. Nem érzem a belenyugvást, ami már csak azért is ostobaság, mert a tények elutasítása folyamatosan frusztrációt szül. Az igazság pillanata előbb-utóbb elérkezik. De mikor? Hol és hogyan jön szembe az igazság? Amikor tükörbe nézünk? Vagy egy kis lépcsőzést követően, amikor alig kapunk levegőt? Vagy amikor észrevesszük, hogy kifakult a korábban még csillogó hajszínünk? Amikor már nem tudjuk ledobni azt a felesleget, amitől korábban azért a nyár elejére megszabadultunk?
Ezek fontos kérdések, mert a csapások nem egyszerre jönnek, és a romlás egyik-másik jelensége ellen egész jól lehet védekezni. Nem a plasztikai beavatkozásra gondolok. Ha erőt veszek magamon és lemegyek futni, akkor talán későbbre tolom azt a pillanatot, amikor kifulladok a lépcsőzés közepén. Lehet, hogy ha beletörődnék a szükségszerűségbe, akkor a futást elengedném. Minek csináljam, ha úgyis mindegy?
Szerencsére látok méltósággal öregedő nőket a környezetemben, de a példájuk nem ad útmutatást nekem. Talán azért, mert a személyiségem alapvető jellegzetessége a dac. Általában is sok minden miatt vagyok képes befeszülni, sok minden kiváltja belőlem a „már csak azért se!” vagy a „már csak azért is!” érzését. A múló idő sem kivétel.
Érdekes felidéznem viszont, hogy a félelem a korommal kapcsolatban már 18 évesen mocorgott bennem. Akkor elhatároztam, hogy mostantól szemránckrémet használok. Nem akkor kezdem kenegetni a ráncokat, amikor már muszáj, hanem kitrükközöm a természetet azzal, hogy beelőzöm.  Most már azért kenem, mert muszáj.

18 évesen tudatosodott bennem először, hogy – Esterházy szavaival – ez egy véges projekt. 

Azon a szülinapon megfogadtam, hogy ez ellen én fellázadok. Mindent meg fogok tenni azért, hogy lenyomjam az időt. Csóró egyetemista voltam, de sokat dolgoztam a tanulás mellett. Fagyit árultam a Rómain, hoszteszként ételt kóstoltattam valamelyik szupermarketben, szinkronstúdióban kecsöltem, így tudtam valamennyire finanszírozni a szorongásaim miatt keletkezett igényeket. Például a ráncmegelőzést. 50 faktoros fényvédőt használtam, és soha nem kentem olcsó krémeket az arcomra. Inkább széthordott ruhákban és cipőkben jártam, de a bőrömre minőségi kozmetikumokat kentem. Mániásan.