„Ha olyan kis mellem lenne, mint neked, nem mennék ki az utcára.” (barátnő) „Nagyon jó nő lehetnél, ha megcsináltatnád a melleidet.” (haver) „A lábad és a derekad szép, de túl kicsi a melled, nem tőlem örökölted.” (anyám) „Amióta veled jártam, már nem tetszenek a nagy mellek, csak az anorexiás sáskákat szeretem.” (Andris)
A kapott vélemények egyeznek: nekem túl kicsi mellem van. Bár a testsúlyom miatt nem (igazán) szégyenítettek meg, a kis mell szégyenítéses tapasztalataim miatt – legalábbis azt hiszem –, el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet. Elbizonytalanító: lehet, hogy el kéne menni szilikont tetetni a mellizmom alá?
A testpozitív mozgalom azért küzd, hogy embereket, de főként nőket, ne szégyenítsenek meg amiatt, ha a jelenleg uralkodó szépség normáktól eltérő külsejük van. Az, hogy ez elsősorban a nőket érinti, azért van, mert a férfiak, akár bíráljuk őket ezért, akár nem, a legtöbb nőről ítéletet alkotnak a fejükben olyan szempontból, hogy potenciális szexuális partnerként mennyire vonzó. Van, aki ezt bunkó módon teszi, mint Norbi, van, aki tapintatból inkább megtartja magának a véleményét, de ez nem változtat rajta, hogy amint meglátjuk, véleményt alkotunk a másik testéről, sőt, ítéletet hozunk róla.
A testpozitivitás képviselői viszont nem magával az ítélkezéssel vitatkoznak, hanem csupán az ítélettel. Ezt olyan módon teszik, hogy azt állítják, hogy a többség szerint szépnek tartottól eltérő külsejű emberek is épp olyan szépek. Lehet ez igaz, illetve meg lehet kerülni az ítélet meghozatalának elméleti kérdését és egyből az ítéletet tagadni?
Maga a mozgalom azért elszigetelt jelenség – annak ellenére, hogy sokan állnak mögötte és már nagyon komoly hatással van a reklám- és divatiparra –, mert nem képes a saját berkeiből kiszólni és mindenkit egyformán megszólítani. Ennek az oka, hogy érezhetően nem stimmel vele valami.
Olyan dolgot állít, amiről az ember intuitíve érzi, hogy nem teljesen igaz.
Sokszor halljuk, hogy „a szép az, amit az ember annak lát”, azaz a szépség megítélése szubjektív és nem lehet biztosan megmondani, hogy valami, vagy valaki valójában szép-e. Ha viszont mindenki elfogadná, hogy ez szubjektív, akkor nem lehetne róla vitázni. Ugyanis, ha elfogadjuk, hogy a szépségérzékelés teljesen szubjektív, azaz az a szép, amit annak látunk, akkor a szépségről tett kijelentések valódi értelme kimerül abban, hogy „bennem szubjektíve szépségérzetet kelt”, azaz semmilyen objektív állítást többet nem tehetünk róla érdemben, nem lehet róla vitázni. Ahogyan arról sem, hogy objektíve a málna finomabb-e, vagy az eper.
A vita a szépség mibenlétéről az ókor óta folyik, és mind azon az oldalon, hogy a szépség szubjektív, mind azon, hogy objektív sok érv jelent meg. Ezeket leírni túlmutatna a testpozitív mozgalmon, de egy érv az objektivista oldalról is szükséges: valószínű, hogy egy romantikus naplementére senki nem mondaná, hogy csúnya, vagy mondjuk egy szépségkirálynőre sem.
Azaz úgy tűnik, hogy a szépségérzetnek nagyon sok szubjektív eleme van, de ezek nem leválaszthatók az objektívakról, és utóbbiak biztosan léteznek.
Így a testpozitívak tényként nem állíthatják azt, hogy mindenki – kövérek, soványak, májfoltosak, kis mellűek, stb.– egyformán szép. De mit kezdjünk ezzel? Mit kezdjek ezzel én, akinek tudomásul kell vennie, hogy a kis melle miatt valamilyen szempontból rossz lapot kapott a genetika osztásakor? Nem hiszem, hogy ki lehet vonulni ebből a szférából járulékos veszteségek nélkül, inkább abban bízok, hogy együtt lehet élni azzal a tudattal, hogy külső adottságainak illetően nem vagyunk egyenlőek, nem vagyunk egyformán szépek.
(Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Unsplash)
