Rögtön le is szögezném, hogy a témának nem vagyok szakértője és a vegetáriánus életmódot népszerűsítő mozgalmár sem vagyok, de mivel szívügyem, hogy a gyerekeimnek is élhető bolygó maradjon örökül, egy ideje szemeztem a húsmentes életmóddal. Tavaly szeptemberben jártam egy vallásközi párbeszéddel foglalkozó konferencián Németországban, ahol alapvetően vegetáriánus ellátást kapott mindenki, és aki a vallási előírások miatt igényelte, kérhetett halal vagy kósher étkezést is. Ezt a gesztust önmagában példaértékűnek találtam, ahogyan azt is, hogy eleve úgy állították össze a programot, hogy az ne csak a különböző vallású résztvevők étkezéséhez, de az imarendjéhez is igazodjon.
Az első napokban furcsa volt az állandó éhségérzet: úgy éreztem, nem laktam jól, ez azonban a harmadik napra átalakult valamilyen éteri könnyedséggé, és rájöttem, hogy nem éhes maradtam, csak nem nehezültem el.
Hazafelé, a brandenburgi vasútállomáson vettem magamnak egy szalámis szendvicset az útra (mert már csak olyan volt), de ahogy beleharaptam, legszívesebben ki is köptem volna, a gyomrom pedig egyenesen azt közölte: ő most úgy érzi magát, mintha követ dobtak volna bele. Innentől tulajdonképpen már nem az én döntésem volt, hanem a szervezetemé: egyáltalán nem kívántam a húst és ő szépen jelezte, hogy mit kívánna helyette. Így szinte magától alakult ki, hogy mikor mivel helyettesítsem. Ezt egyébként nem lemondásként éltem meg, inkább kinyílt előttem a világ: olyan fogásokat ettem, amiket korábban soha és olyan zöldségeket, fűszereket, amik eszembe sem jutottak volna. A kellő energia- és a fehérjebevitelt is a szervezetem jelzései alapján oldottam meg: több sajtot és tojást ettem.
Mégsem mondhattam le teljesen a húsevésről, mivel sok olyan nyavalyám van, ami miatt eleve diétáznom kell (epeproblémák és laktózérzékenység) és sovány húsokat mindenféle kockázat nélkül ehetek. Másrészt, négyfős családi dinamikánkban a hús a kevés közös halmazok egyike. Úgy kellett tehát megoldanom, hogy ha csak lehet, ne egyek húst, a többiekre viszont nem akartam ráerőltetni. Ez egyébként azt hozta magával, hogy ők is változatosabban, ha nem is teljesen húsmentesen kezdtek el étkezni.
Vidéki rokonaim szemével nézve eddig sem voltam egyszerű eset. Korábban is bevett fordulat volt a családi étkezések alkalmával, hogy:
„De hát ebben csak egy kicsi káposzta/tejföl/bab/csirkemell/akármi van!” Ki ne ismerné ezeket a mondatokat, aki valamilyen ételérzékenységgel vagy életmódváltással küzd?
Amikor közöltem, hogy mostantól húst sem eszem, szerintem végképp lemondtak rólam. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a magyar konyha nagyon is jó viszonyban van a csökkentett hústartalmú étkezéssel: a gombapaprikás, a káposztás, vagy a krumplis tészta, a zöldséglevesek és főzelékek világa is teljesen vegakompatibilis. A hagyományos paraszti kultúrában nem is ettek húst minden nap, csak hétvégén és ünnepekkor, szóval még a mai, „amiben nincs hús, az nem kaja” típusú magyar étrendben is van miből erőt meríteni ezen a téren, és erről a hagyományos magyar konyhát kedvelő családtagokat is meg lehet győzni.
Miután szinte teljesen elhagytam a húst, az ehhez hasonló nehézségeken túl szinte csak pozitív fordulatok következtek: az arcbőröm kisimult egyensúlyi állapotba került (korábban vagy zsíros volt vagy túl száraz) és ami szinte értelmezhetetlen: a több mint egy éve sikertelenül kezelt szemölcs egyszerűen felszívódott a talpamról. Amikor megosztottam ezt a velem körülbelül egy időben vega étrendre váltó barátnőmmel, kiderült, hogy az ő párja ugyanígy járt a saját makacs szemölcseivel.
Valamennyi húst ebben az időszakban is ettem és nem csak rokonlátogatáskor a húsleves miatt. (Remélem, belátható, hogy annak nehéz ellenállni.) Ha a kedvenc büfém napi leveses ebédmenüjéhez sonkás szendvicset adtak, nem kértem, hogy vegyék ki belőle, vagy, ha a gyerekek meghagytak három kanál rizses húst, nem dobtam ki. Ezektől a ritka kivételektől eltekintve nem ettem húst. Egy valamire való vega biztos ezen is felhúzza a szemöldökét, és teljesen igaza is van. Mondjuk úgy, hogy a közösségi érdekeket és a „ne pazarolj” elvet szem előtt tartó, 95 százalékos vega lettem.
Ez az arány némileg módosult, miután karanténba kényszerültünk, hiszen minél egyszerűbben kellett – lehetőleg egyfélét – főznöm naponta. Néhány hete pedig egy rendelt tofus kaja olyan allergiás reakciót váltott ki nálam, hogy majdnem mentőt kellett hívni és még másnap is dagadt szemmel (maszkban, kesztyűben) merészkedtem el a háziorvosi ügyeletre, ahol többek között olyan szürreális élményben is részem lehetett, hogy az orvos másfél méteres távolságból, lábujjhegyre állva, zseblámpával vizsgálta meg a torkomat. Akkor kicsit megijedtem, és azóta szeretek a biztosra menni, szóval megőrizve a vega étrend előnyeit és új, szeretett fogásait ma már inkább 30-70 százalékos arányra álltam be a húsmentes étkezés javára. Utóbb egyébként kiderült, hogy nem a tofu okozta az allergiás rohamot, hanem a parlagfű- és ürömallergiások számára tiltólistás fűszernövények, így tehát a méz, a laktóz és a zsíros, puffasztó ételek (epeproblémák) mellett most azokról is le kell mondanom, ahogyan gyógynövénykészítményekről és a legkedvesebb mentateámról is. (Ezek egyébként kis mennyiségben és külön-külön fogyaszthatók, de egyszerre nagyon sok fűszer okozhat ilyen tüneteket.)
Mindent összevetve ezen az érdekes úton, amit bejártam a vegaságig és vissza, a legfontosabb tapasztalat, amit szereztem:
mint sok más, hatalmas vitákat és ideológiai törésvonalakat okozó döntésnek az életben, ennek sem kellene ennyire elvágólagosnak lennie.
Mert csökkentheti az ember a húsevést és ellenőrizheti annak forrását úgy is, hogy nem mond le teljesen róla. Nem kell száz százalékig elhivatott vegának lenned ahhoz, hogy tegyél az egészségedért és a fenntartható jövőért. Főleg akkor nem, ha ennek egészségügyi kockázata is lehet.
(Kiemelt kép: Getty Images)
