Nem emlékszem, hogy indult el a videó. Arra igen, hogy egy átlagos este volt, lazán ültem az ágyon, görgettem lefele Facebookon, amikor láttam a képet, amint egy fehér rendőr térdel egy fekete férfin. Itthon a férjemmel követjük, mi történik az Egyesült Államokban, így biztos, hogy megálltam a kép fölött, hogy ez megint mi. Azt tudom, hogy nem olvastam el a hozzá tartozó szöveget. És aztán talán csak elindult magától a videó, ahogy ezt egy ideje csinálja a Facebook? Vagy egy cikk volt, és rákattintottam, és megnyílt új oldalon? Figyelmeztetett bármi, hogy felkavaró, 18+-os tartalom következik? Ez végképp nem rémlik. Szerintem azért, mert sokkot kaptam.
Amire emlékszem, az az a pillanat, amikor felfogtam, hogy amit látok, az egy valódi gyilkosság. Hogy egy embert itt és most, a szemem előtt megölnek.
És akkor már képtelen voltam elkapni róla a tekintetem. Lefagytam. „I can’t breathe” – könyörgött a férfi, és valami szűkölt bennem, de nem tudtam leállítani a videót, nem tudtam megmozdulni. Aztán a férfi sem mozdult többet.
Beleremeg a föld, ahogy százezrek kiáltanak: I can’t breathe!
Hetek óta hordozom magamban ezeket a képsorokat. Közben országos, majd világméretű tiltakozás tört ki. George Floyd halála volt a szikra, ami berobbantotta az évszázadok fortyogó kegyetlenségén dagadó bombát az Egyesült Államokban. Hogy tömegeket fosztottak meg az emberségüktől, hogy legitimizálják az ellenük elkövetett agressziót és kizsákmányolást. Hogy aztán az elnyert ál-szabadság nyomorban tartotta őket, mert a szegregációs jogi és szocializációs okok nem hagytak teret a társadalmi felemelkedésnek.
Vagy hogy tömegeket gyilkoltak le, vették el erőszakkal a földjüket, a kultúrájukat, a nyelvüket, a vallásukat. Hogy tömegeket kényszerítettek olyan körülmények közé, ami megrabolta őket minden méltóságuktól, és ennek nemcsak a traumája öröklődik generációról generációra, hanem a traumát kiváltó gyakorlat is él és virul a korunkra szabott keretek között. A szisztematikus, azaz rendszerszintű rasszizmus az Egyesült Államokban nem véleményes kérdés, hanem egy tragikus tény.
A mostani zavargásokról és békés tüntetésekről szóló híreket követve újra meg újra a hatvanas évek jut eszembe, amikor a történészek szerint kevésen múlt, hogy a polgár- és emberi jogi mozgalmak hatására nem robbant ki egy második polgárháború az USA-ban.
Erről az elnyomásról beszélt olyan szenvedélyesen Malcolm X, és ezt szerette volna megszüntetni Martin Luther King. Ezt illusztrálta James Baldwin író-költő-esszéista abban az interjúban, amelynek a nézettsége úgy megugrott az elmúlt hetekben.
Erről szólt Childish Gambino dala, a This is America, és erről mesélt nekem az amerikai őslakos, sájen-arapahó író, Tommy Orange is.
A társadalmi robbanás kulcsai most azok a videók, amiket járókelők készítettek arról, ahogy Derek Chauvin fehér rendőrtiszt 8 perc 46 másodpercig térdelt George Floyd nyakán, miközben a 46 éves férfi segítségért és vízért könyörgött, és 16-szor mondta el, hogy nem kap levegőt, fájdalmai vannak és az anyját hívta. Aztán meghalt.
A független halottkémi vizsgálat igazolta, hogy Floyd halálát a nyomástól kialakult fulladás okozta.
Az tehát, hogy okostelefonnal rendelkező átlagemberek az utcán járva felvételt készítettek egy brutális rendőri visszaélésről, és ezt feltöltötték az internetre, gyakorlatilag mártírrá és szimbólummá tette George Floydot, és olyan horderejű történelmi eseményeket indított be az Egyesült Államokban, hogy a folyamatok végét egyelőre megtippelni sem tudjuk.
De most igazából nem is erről akarok beszélni
Hanem arról, miért aggaszt ennyire, hogy százmilliók nézhetik végig egy ember haldoklását, miközben valaki meggyilkolja őt. Szerintem ez ugyanis súlyos etikai és pszichés kérdésekkel szembesít.
Kapcsolódó
Engedjük gyászolni a fekete anyákat!
Kezdve azzal, hogyan zsákmányolódik ki egy olyan privát esemény, mint a halál. Mert a halálban egyedül vagyunk még akkor is, ha valami csoda folytán a családunk körében ér, békésen, felkészülten. A születésben ketten vagyunk anyánkkal, de a halált egyedül kell végigcsinálni.
És mennyi félelem, mennyi rettegés, mennyi igazságtalanság, mennyi agresszió van azokban a percekben, amiket George Floydnak át kellett élnie! A világ pedig ezt végignézheti, ha akarja. Ebben van valami iszonyú méltatlan, ami felveti az egyén és a tartalomszolgáltatók, a média felelősségét is, hogy mennyit szabad megmutatni az ilyen felvételekből. Elégséges-e egy figyelmeztetés a felkavaró tartalomra, vagy mindenki felnőtt ember, és majd eldönti maga?
George Floyd nem dönthetett sem a haláláról, sem a felvételről. De mi majd eldöntjük helyette is, hogy végignézzük-e, hiszen jogunk van hozzá, mert felkerült a netre?
Tévedés ne essék, egyáltalán nem hiszek a cenzúrában – de az emberi méltósághoz való jogban mélyen.
Derek Chauvin és a rendszer, amiben ezt megtehette, már meggyalázta George Floyd emberi méltóságát. Nem ehhez csatlakozunk, amikor megnézzük a felvételt? Vagy a tekintetünk a morális igazságszolgáltatás része, mert látjuk a gyilkosát? Vagy ez az utóbbi, ez nem pont a kíváncsiságunk fűtötte önigazolás?
Ki készít fel a halálra?
Persze nem tudjuk, mi történt volna, ha nem készül videó az esetről vagy nem lesz ilyen széles körben látható. Azt viszont igen, hogy egy ennyire erőteljes vizuális inger nemcsak emberek tömegeit viszi ki az utcára, hanem megrendít és traumatizál is. Nemcsak az igazságtalanság miatti felháborodásunkat tüzeli, hanem sokkol is. Mert a nyugati kultúrában többnyire elszoktunk a halál látványától – pláne, az erőszakos halálétól.
Az átlag, nyugati kultúrában élő ember nem jár háborús területen, nem volt ott például a jugoszláv háborúban, nem ment el Afganisztánba, a Krímbe vagy Szíriába. A nyilvános erőszakos halál egy másik formája a sok ezer évig működő és a törvények által szentesített nyilvános kivégzés. Ezeket a mindenkori hatalom az elrettentés eszközeként használta, de ez a gyakorlat a második világháború óta – szerencsére – visszaszorult. Ez azt is jelenti, hogy publikus, a hatalom által végrehajtott emberölés azokban a korokban volt látható, amikor a halál a mindennapi élet szervesebb része volt. A betegségek, balesetek, szülések, háborúk miatt az emberek egyszerűen máshogy álltak a halálhoz, mint ma. Féltek tőle és megviselte őket, de ismerték, mert otthon és a közvetlen környezetükben gyakran találkoztak vele.
Most az átlag nyugati ember leélhet úgy egy életet, hogy a saját utolsó pillanatáig igazából nem találkozik testközelből a halállal. Nem lát valakit meghalni, talán nem is lát a valóságban holttestet, még akár a közeli rokonát sem. Kivételek persze vannak, de a tendencia az, hogy a halált tabusítottuk, a kórházakba száműztük, hogy foglalkozzanak vele az egészségügyi dolgozók és a temetkezési vállalkozók. Tehát miközben a halál az élet legnagyobb botránya, és mindenkire ott vár az út végén, ma már senki és semmi nem készít fel minket rá.
Egy ilyen tabusító kulturális környezetben egy valódi halál, ráadásul gyilkosság képsora egyértelműen traumatizálhat.
Ma annyit írunk-olvasunk arról, mennyire káros a gyerekekre, ha akár véletlenül, akár tudatosan, de pornóra bukkannak az interneten. Mert rátalálnak, efelől senkinek se legyen kétsége. De ugyanilyen traumatizáló az is, ha egyszer belefutnak egy olyan videóba, amin valaki meghal – amiből szintén nem a George Floyd meggyilkolásáról készült felvétel az egyetlen, és készülni is fog még ilyen. Az ilyesmit betiltani nem lehet, nem is lenne szerencsés, viszont muszáj rá felkészülni. De ki készíti fel a gyerekeket a halál látványára? És ki készíti fel a felnőtteket a halál látványára? Tudunk róla beszélni? El tudjuk mondani az érzéseinket, a részvétünket, a félelmeinket, a megrökönyödésünket, a haragunkat? Van, akivel megoszthatjuk, aki meghallgat?
Az emberi faj csodálatos képessége…
És mi van, ha az ellenkező végletbe esünk? Ha esetleg annyira megszokjuk a halál képét, hogy egy gyilkosság sem rendít meg?
Most tömegek mozdultak meg, mert annyira felháborították őket a látottak. Ám azt a kort is éljük, amikor ez a felvétel tulajdonképpen annyira nem tér el egy élethű, naturalista akciófilm vagy thriller jeleneteitől: naponta látunk embereket meghalni a képernyőn. Arról nem is beszélve, amikor a videójátékokban maga a játékos lő, döf, öl. Ki választja le a valóságot a fikcióról? Az ezzel kapcsolatos kutatások ellentmondásosak, azaz nincs tudományos konszenzus abban, hogy a fiktív vizuális erőszak növeli-e vagy sem az egyéni agressziót.
És hozzá lehet szokni a gyilkosságok látványához? Érzéketleníthet, tompíthatja az empátiánkat, ha megszaporodnak a neten – a darknet bugyrairól most nem is beszélve – a gyilkosságokról készült felvételek?
Mondok egy példát – világhírű.
A keselyű és a kislány című fotó 1993-ban jelent meg a The New York Times-ban. Kevin Carter készítette az éhínségtől sújtott mai Dél-Szudán területén. Egy csontsovány (azóta kiderült, hogy valójában) kisfiú látható rajta, mögötte pedig egy keselyű, ami mintha arra várna, mikor hal meg a gyerek, hogy végre nekiláthasson a lakomájának. A kép megjelenése után azonnal özönleni kezdtek a levelek a szerkesztőségbe, az olvasók tudni akarták, hogy mi lett a gyerek sorsa, és több kritika a dögkeselyűhöz hasonlította Cartert, hogy a kompozícióra ügyelt ahelyett, hogy segített volna a szenvedő gyereknek. És valóban, a beszámolók szerint Carter mintegy 20 percig várt, hátha a keselyű kitárja a szárnyát, hogy még ütősebb legyen a kép. A nyilatkozatai sem voltak egységesek, egyszer azt mondta, hogy a korabeli utasítások szerint fotóriporterként nem avatkozhatott közbe, máskor azt, hogy a fotózás után elzavarta a keselyűt. A kép az éhínség, a kiszolgáltatottság szimbóluma lett, Pulitzer-díjat kapott, világszerte megjelent jótékonysági szervezetek plakátjain, újságokban, és a kampányok része lett, amellyel pénzt és támogatást gyűjtöttek az éhezőknek.
Csak közben az afrikai éhínség gondolatához hozzá is szokott az emberiség. Az éhező afrikai gyerekekre hivatkozni mára elkoptatott szófordulat, amivel a szülők arra akarják rábírni a gyereküket, hogy ugyan egye már az ebédet, de gyakran hallom cinikus szövegkörnyezetben is.
Mert minden megrendítő nehézséghez hozzá tudunk szokni, sőt, az emberi faj egyik leghatékonyabb túlélési képessége az alkalmazkodás.
Most legutóbb megszoktuk a karantént és a koronavírus tudatát, ahogy azelőtt megszoktuk a szíriai háborút is. Világraszóló botrányt csak a vízbe fulladt kisfiú fotója tudott okozni, aztán az is elmúlt.
Szóval visszatérve George Floyd halálára, ijesztő gondolat egy olyan világban élni, amiben esetleg hozzászokunk a valódi gyilkosságokról készült képsorokhoz. Mi tehetünk azért, hogy ez ne történjen meg velünk?
Tegnap felhívtam egy pszichológus barátomat, hogy megbeszéljem vele a dilemmáimat. A beszélgetés végefelé megjegyezte, hogy azt látja, hogy engem nagyon megviselt ez a videó. Nos, igaza volt. De aztán megerősített abban is, hogy igen, egy ilyen felvétel traumatizálhat, hogy egy ilyen felvételt értelmezési keretbe kell helyezni, és hogy ebben mindannyiunknak felelőssége van. Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám a választ a cikkben megfogalmazott kérdésekre. Csak azt tudom, hogy ezekkel foglalkoznunk kell.
(Kiemelt kép: Egy védőmaszkot viselő nő emeli fel George Floyd képét, melynek szavai: „Nem tudok lélegezni”. Fotó: Marcos del Mazo / LightRocket, via Getty Images)
