Amikor ennek a cikknek a témája az eszembe jutott, még nem tudtam, hogy Benedek Tibor haláláról én fogom megírni a hírt. Nem tudhattam, hogy a búcsúzás fontosságáról, a halál elfogadásáról egy kollektív gyászban fogom megfogalmazni a gondolataimat. De talán pont ezek a veszteségek, amelyek nemcsak egyéneket, hanem egy egész országot ráznak meg, hozhatnak közelebb minket ahhoz, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy nincs élet halál nélkül, és hogy a búcsúzás lehetőségét, mint visszahozhatatlan pillanatot mindig meg kell becsülni.

Gyere közelebb!

Vannak halálok, amelyek elfogadhatóbbak a túlélők számára: könnyebb elengedni azt, aki egy teljes életút végén búcsúzik. A 47 éves Benedek Tibor halála nem ilyen volt, egy gyermek halála nem ilyen, egy baleset, vagy erőszak során bekövetkezett halál nem ilyen. Ugyanakkor ráébresztenek minket arra, hogy bármennyire tagadunk, hárítunk, nem beszélünk róla, a halál lehetősége velünk van a mindennapjainkban. Nincs befolyásunk, hatalmunk felette, nem verhetjük át, és nem bújtathatunk el előle senkit, még azt sem, akit a legjobban szeretünk a világon.

 Annyit tehetünk, hogy számolunk vele, és abban bízunk, lesz időnk elbúcsúzni egymástól, mert nincs ennél fontosabb, sem a távozók, sem az itt maradtak számára.

Mégis, mintha elfelejtettük volna tisztelni a haldoklás folyamatát, pedig az egy olyan közösen bejárt út lehet, amire később sokkal könnyebb visszatekinteni, mint arra, amikor nem voltunk jelen. Mert kifordultunk a szobából a szenvedés láttán, mert nem tudtuk elviselni és elfogadni, hogy amit látunk, az már a közelgő halál. Mert nem tudjuk mit mondhatunk, hogyan búcsúzzunk, ami valahol érthető, hiszen manapság az sem ritka, hogy az emberek köszönés, megbeszélés, tisztességes búcsú nélkül szállnak ki egymás életéből, legyen szó baráti, vagy szerelmi kapcsolatokról. Márpedig, ha az élő emberi viszonyainkat nem tudjunk érdemben lezárni, hogyan is tudnánk egy végleges elválással mit kezdeni? Tehetetlenségükben elhitetjük magunkkal, hogy velünk ez nem történhet meg, aztán amikor a halál mégis megérkezik egy szerettünkért, meglepődünk és elmenekülünk a látványa elől.

Pedig senkinek sem lenne szabad egyedül meghalni

Még akkor sem, ha félünk szembenézni mindazzal, amivel a haldoklás jár. Mert bármennyire is nehéz folyamat, segíthet mindenkinek az elválásban, az elengedésben, a megnyugvásban, függetlenül attól, ki melyik oldalon áll. Nem véletlen, hogy az elmúláshoz vezető stáció jellemzően nem szép és nehéz: a test akadozik, a funkciók egymás után leállnak, a szemünk előtt lesz egyre kisebb, alakul át, omlik össze az, akit szeretünk, és akit szeretnénk még magunk mellett tudni tovább. Iszonyú nehéz látni a szenvedést, a kiszolgáltatottságot, azonban úgy van ez kitalálva, hogy ezeknek a fájó érzéseknek a közös átélése készít fel minket az elválásra.
A nagymamám sokat mesélt arról, hogy régebben a családtagok elkísérték a haldoklót, sőt, gyakran ők segítettek a hivatalos halottmosdatónak a felöltöztetésben, otthon ravataloztak, a család pedig virrasztott a halott mellett. Szerinte az élet és a halál egymás kiegészítői. Azt vallotta, hogy bár a modernizáció ezeket a hagyományokat átalakította, mégis meg kell találni a lehetőségét annak, hogy együtt legyünk azokkal, akik az útjuk végéhez érkeztek.

Nem véletlen, hogy Európában például egyre többen otthon, vagy úgynevezett nursing home-ban halnak meg, és még itthon is növekszik azoknak a száma, akik hospice-ellátásban elkísért betegekként hazamennek meghalni. Itthon kevés hely van ezekben az intézményekben, pedig ez az egyik legemberségesebb módja a halálnak a mai keretrendszerben. 

Én szerencsés vagyok, mert elbúcsúzhattam, megtapasztalhattam, mekkora megkönnyebbülés a haldoklónak, amikor azt mondjuk neki: „Én megleszek, iszonyúan fogsz hiányozni, de ha fáradt vagy, pihenj!”

A nagymamám például húsz perccel később elaludt, miután mindenki elbúcsúzott tőle, és elhagytuk a szobáját. A mai napig szoktunk beszélni a halála előtti napokról, az érzelmek különböző stációiról, amiken akkor, abban a kiábrándítóan lepusztult kórházban keresztülmentünk. Arról, hogy mennyire nehéz a saját fájdalmunkban nem süketté és vakká válni, felismerni, hogy eljött az a pillanat, amikor a legtöbb, amit tehetünk, hogy elengedjük a szerettünket.

De ez, bizonyos helyzetekben őrjítően nehéz 

Például, amikor túl korán érkezik a halál. Egy orvos ismerősöm, aki gyermekonkológián dolgozik, azt mesélte, hogy a kis betegek az osztályon sokszor csak azért küzdenek még az utolsó erejükkel, mert érzik, tudják, hogy a szüleik nincsenek felkészülve arra, hogy átengedjék őket a halálnak. Hasonló hangzott el egy nagyon fontos dokumentumfilmben, amelyben nagybetegek vállalták, hogy kamerák kísérjék el életük utolsó napjaikat, heteiket.

Az egyik részben, amely különösen nehéz volt, hiszen egy 19 éves lány volt a főszereplője, a hospice munkatársát arra kéri, hogy beszéljen az édesapjával, aki még nem tudja elfogadni, hogy ő már készen áll, sőt, nagyon menne, annyira elfáradt a küzdelemben. Az ápolónő leült az édesapával, és higgadtan elmagyarázta neki: a lánya csak akkor tud nyugodtan távozni, ha azt érzi, hogy a szülője is támogatja ebben. A férfi hosszú percekig némán sírt, nem lehet elképzelni, mennyire nehéz lehet ez, de végül az utolsó pillanatokig elkísérte a lányát, miközben biztosította afelől, hogy minden rendben van és minden rendben lesz. A film egyik konklúziója számomra az volt, hogy

a haldoklók a legtöbb esetben kevésbé féltek a haláltól, mint amennyire a szeretteik rettegtek az ő elvesztésüktől.

Az élet végén állók inkább nyugalomra, minél kevesebb fájdalomra, és arra vágytak, hogy otthon halhassanak meg.

Magyarországon otthon meghalni, még ha a család is szeretné, nehéz, szinte kivitelezhetetlen, pedig a kórházi halálvárók, míg tehetik, gyakran elpanaszolják: az elmúlásban az a legszörnyűbb, hogy idegen környezetben, idegen emberek között kiszolgáltatva egyedül maradnak.

És ez így is van, a kórtermekben nagyrészt magányosan halnak meg az emberek, az elmúlás mechanikus, gépies lett. A halállal együtt elidegenítettük magunktól a haldoklóinkat is. Ezt tapasztaltam évekkel ezelőtt is, amikor önkéntesként dolgoztam egy hírhedt budapesti kórház belgyógyászati osztályán  – újságírói indíttatásból mentem el, de aztán az élményeimet megtartottam magamnak.

Ott sem a halál közelsége volt számomra a legrosszabb, hanem  látni a teljesen egyedül hagyott, magatehetetlen,  sok esetben idős haldoklókat, akik azért is hálásan pislogtak rám, ha csak visszahúztam rájuk a lecsúszott takarót, ami alatt félig pucéran feküdtek.

A betegek általában pontosan tisztában vannak az állapotukkal, ezért lenne elengedhetetlen, hogy a hozzátartozókkal őszintén tudjanak beszélni a közelgő halálról, az érzéseikről, a végső ügyeik intézéséről. Ha a hozzátartozók hárítanak, a haldoklók egyedül maradnak a félelmeikkel, a szorongásaikkal, a kérdéseikkel, és mindannyian elvesztik a búcsúzás lehetőségét. Néha láttam a sietve érkező és még sietősebben távozó látogatókat az ágy lábánál toporogni: szokások közhelyek, érintés nulla.

„Anyuka holnap is jövök”  – mormogta a középkorú férfi, miközben a cipője orrát, vagy a zöld csempét nézte, és már fordult is az ajtó felé, „De hiszen csak most jött”  – nyomtam a szívószálas pohár vizet a kezébe, aztán mosolyogva hozzátettem: ” Ezt épp az édesanyjának hoztam, de magától biztos jobban esik majd neki, egész nap magát emlegette”  – Jancsikám, kisfiam! Így szólongatta a demens néni a fiát az utolsó napokban.
Aztán vannak szép, kerek történetek is, például az egyik ismerősöm, Dávid, a Facebookon egy csodálatos posztban úgy beszélt a 71 éves édesanyjával közösen bejárt útról, ahogy mostanában nem szokás. Pedig a halálnak ma is természetes dolognak kellene lennie, ami persze nem zárja ki az ösztönös félelmet, amit az ember érez iránta:

“Azt kell megérteni, hogy az életben az első és a legtermészetesebb dolog a halál, a kettő ugyanaz, ketté sem lehet bontani őket, és akinek a halállal, mint jelenséggel, baja van – annak az élettel van baja. Ezt értsétek meg, kérlek, hogy anyukámmal mi ezt együtt, kettesben, feloldottuk, amikor mindenféle terelés nélkül nyíltan belementünk az ő személyes halálába, az ő hiányába, a nélküle való életbe, rögtön már a legelején. És igen volt, hogy ugyanilyen nyugodtan, mint most, csak beszéltünk róla, és volt, hogy újra, mint egy kisbaba a lábánál csak zokogtam, és még meg sem ölelhettük egymást egy világjárvány miatt. De belementünk, és nem félt. Két hónappal ezelőtt sem, és az utolsó órában sem.”

(Kiemelt kép: Getty Images)