Nem olyan régen felbukkant a Facebook-falamon egy streaming-szolgáltató reklámja. A poszt alatt egyes kommentelők azt nehezményezték, hogy nem éri meg nekik a havi párezer forint, amiért szinte végtelen számú játék- és dokumentumfilmet, illetve sorozatokat nézhetnek, mert kevés a szinkronos verzió. Hirtelen lefagytam, talán még hangosan ki is mondtam, hogy „hát MIVAAAN?”, de aztán rájöttem, hogy Magyarország valóban speciális ilyen szempontból, mert a magyar filmnézők évtizedeken át elképesztően jó minőségű szinkronnal voltak elkényeztetve. Hogy emiatt (nyilván nem), vagy a lexikális tudást erőltető, elavult és cseppet sem gyakorlati kompetenciákra fókuszáló nyelvoktatás miatt, de a magyarok híresen rosszak idegen nyelvekben, ez tény. A theknowledgeacademy.com téli elemzéséből az derült ki, hogy honfitársaink több mint fele nem beszél idegen nyelvet, ezzel pedig a britek és a románok mögött arányaiban Magyarországon él a legtöbb olyan ember Európában, aki csak az anyanyelvén tudja kifejezni magát.
A szinkron leáldozóban volna?
De nyelvtudás ide vagy oda, az, hogy szinkronosan vagy feliratosan jobb-e filmet nézni, az egy olyan vita a résztvevők között, ami soha nem fog eldőlni. Igény mindig lesz rá, hiszen a látássérült embereknek nincs más opciója, illetve a még olvasni nem tudó gyerekeknek is élvezni kell valahogy a rajz- és gyerekfilmeket, de a tendenciák azt mutatják, hogy a fiatalok már egyre kevéssé ragaszkodnak hozzá. Három évvel ezelőtt volt egy kutatás, amiben az jött ki, hogy a 18-29 éveseknek már csak 59%-a keresi a szinkronos filmeket a mozikban (azelőtt két évvel még magasabb volt ez az arány), míg az 50-59 éves korosztálynak 89%-a. És ez 2017-ben volt, amikor még nem történt meg a nagy Netflix és HBO GO bumm itthon – azóta már Magyarországon is bevett szokás a streaming-szolgáltatásokra való előfizetés, és ha ezeken kijön valami újdonság, senki nem fogja megvárni, amíg elkészül a szinkronos verziója, hanem rögtön megnézi, jobb híján felirattal. Így aztán
óhatatlanul egyre többen néznek feliratos filmeket, és ha már egyszer nézik, meg is szokják, és egyre kevésbé fog hiányozni nekik a szinkron.
Ez az én kis teóriám, és szerintem ez így van jól, de én – noha elismerem, hogy a magyar szinkron, legalábbis a szinkron fénykorában készült darabok tényleg fantasztikusak (néztem már lengyel és koreai filmet angol szinkronnal – tényleg sehol sincs a magyarhoz képest) –, tényleg nem szeretem a szinkronos filmeket. Rengeteg bennük ugyanis a félrefordítás, ami sokszor a szövegkörnyezetből is egyértelmű lesz, és amikor ilyet hallok, mindig úgy érzem, hogy elvettek tőlem valamit. De azt még nekem is el kell ismernem, hogy vannak olyan, magyarra szinkronizált filmek, amelyek a szinkron miatt még jobbak lettek.
A nyelvtudás hiánya miatt szeretjük a szinkront?
Elintézhetnénk annyival, hogy márpedig a mai világban igenis ismerni kellene idegen nyelveket (mondjuk szerintem a régi világban is, hiszen elég jó érzés, amikor meg tudod értetni magad olyanokkal, akikkel más kultúrkörből jöttök), és igenis nézzen mindenki feliratos filmet, hiszen az fejleszti a nyelvtudást. Állítólag egyébként nincs összefüggés a szinkronizálási gyakorlat és egy ország lakosságának nyelvtudása között, és erre a legjobb példa Románia, ahol még egy csomó reklám is feliratozva van, nemhogy a filmek, mégis másodikak lettek az idegen nyelveket nem beszélők listáján. Svédországban pedig, ahol a reklámok, sorozatok és filmek szintén főként eredeti nyelven mennek, az emberek 96%-a beszél másik nyelvet a sajátján kívül. Nyilván a jobb gyakorlati nyelvoktatás, a magasabb életszínvonal annak kedvez, hogy az állampolgárok szívesebben tanulnak idegen nyelvet, és merik is azt használni. Az majdnem biztos, hogy nulláról nem fog az ember nyelvet tanulni külföldi filmek felirattal való nézése során, de ha már van egy erős alapunk, ez jó kis módszer a fejlődésre – különösen, ha mondjuk az angol nyelvű filmet egy idő után angol felirattal nézzük. Ráadásul feliratos verziókat nézve az osztott figyelmet is gyakorolhatjuk, illetve általa absztraháló képességünk is erősödik. Az, hogy én mindig is élveztem az ilyen módon való nyelvgyakorlást, ahogyan azt is, hogy olykor le kell állítani a filmet, hogy megnézzek valamit a szótárban, alkati kérdés, és még csak nem is biztos, hogy normális. Ahogyan az sem, hogy hiába van mondjuk angol vagy magyar szinkron egy lengyel, finn, dán vagy koreai filmen, én akkor is inkább eredeti nyelven nézem. Márpedig nem beszélek ezeken a nyelveken, egyszerűen csak élvezem az eredeti nyelven szóló alkotásokat, úgy érzem, kapok valami pluszt általa, jobban bele tudom élni magam a film miliőjébe. Tehát
ezeknél tényleg olvasnom kell a feliratot, mégsem tűnt még úgy, hogy a képre nem tudok figyelni. Emiatt jutottam arra, hogy az egyéni preferenciák mellett a megszokás lehet a titok nyitja.
Tehát a szemünknek és agyunknak lehetőséget kell adnunk megszokni, hogy a kép befogadása mellett a feliratra is figyelni kell. Sokan azért nem szeretik a feliratos filmeket, mert olvasás közben nem tudnak koncentrálni a képre, viszont ha sosem néznek feliratos filmeket, nem is fogják megszokni, így mindig zavarni fogja őket, amikor ilyenbe futnak bele. Ez a tábor azzal érvel a szinkron mellett, hogy mivel szórakozni akarnak, nem akarják fölöslegesen járatni az agyukat. Ez mondjuk érvényes érv, amit én csak azért nem tudok átérezni, mert én olyan vagyok, hogy folyton szeretek új dolgokat tanulni és megismerni, illetve (ismétlem, ez tényleg csak az én véleményem) szeretem figyelni egy-egy ismeretlen nyelv hangzását, dallamát, szóval nekem ez már önmagában szórakozás.
Mit adott nekünk a szinkron? Egy sor szállóigét!
Vannak olyan esetek, amikor olyan félrefordítások csúsznak be, amik értelmezhetetlenné teszik az adott párbeszédet, ezeken általában némi diszkomfort érzés kíséretében túllép a néző, a sztori egészét végül is nagyban úgysem befolyásolja a baki. A Jóbarátok című sorozatot szokták példának felhozni, abban ugyanis szinte alig van olyan rész, ami ne hemzsegne félrefordítástól vagy az itthon kevéssé ismert popkulturális referenciák félremagyarázásától. Aztán ott az én „kedvenc” bakim, amibe túl sokszor futok bele: amikor egy filmben azt mondja egy szereplő a másiknak, hogy „annyira patetikus vagy”! Ilyenkor nyilván pathetic volt az eredetiben, ami leginkább szánalmast jelent, a patetikus magyarul más jelentéssel bír.
Egyik nap egy Dallas-epizódra bukkantam a tévében, amelyben Jockyt éppen drogterápiára utalták Párizsban.
Valószínűleg gyógyszeres terápiáról volt szó, a drugs szót sikerült drogra fordítani a fordítónak. Egyik kedvenc filmemben, A szakaszban is van egy idegesítő félrefordítás, a „man downt” (ez egy katonai és egyéb rendészeti egységekben használt kifejezés, azt jelenti, hogy „elveszteni egy embert” vagy majdnem szó szerint „ember a földön”) idiómát nem sikerült lefordítani, ezért valami zavaros mondat kerekedett belőle két emberről egy nem létező alagútban.
Persze arra is sok példa van, amikor a szinkronnak művészeti értéke van és konkrétan hozzáad az élményhez.
Erre a legjobb példa egy másik kedvencem, az 1977-es Woody Allen film, az Annie Hall. Ezt többször is úgy néztem már újra, hogy váltogattam közben a nyelveket, van, hogy egy-egy jelenetet megnézek eredeti nyelven, aztán szinkronosan is. Ezer helyen méltatták már a film szinkronját, Kern András egyszerűen zseniálisan hozza Woody Allen karakterét, Bánsági Ildikó is tökéletes Diane Keaton, vagyis Annie Hall, még én, a nagy szinkronellenes is azt mondom, hogy ez így tökéletes. Még úgy is, hogy egyébként ez is tele van félrefordítással, sokszor még csak nem is véletlenül – elvégre
a jó szinkron, akárcsak egy jó műfordítás, nem a szó szerinti jelentést igyekszik visszaadni, hanem interpretál, ugyebár.
Olvastam egyszer egy interjút Sipos Áronnal, az Annie Hall fordítójával és szinkronrendezőjével, aki többek között arról is mesélt, hogy például rögtön a film elején azért mond Kern András Buster Keatont Groucho Marx helyett, mert 1980-ban szó sem lehetett arról, hogy Marxot a szájukra vegyék, hiába nem Karlról, hanem a híres amerikai komikusról volt szó.
Mást mond tehát a főszereplő magyarul, de valójában nincsen jelentősége. Ahogyan annak sem, amikor az a jelenet van, amelyben Alvy egykori osztálytársai elmondják, mi lett velük felnőttként, és az egyik kislány azt mondja: „I’m into leather”, vagyis „odáig vagyok a bőrért”, ez csak egy kis poén a filmben. Magyarul viszont így hangzik: „csont és bőr vagyok”. Itt semmi értelme nem volt annak, hogy más legyen a fordítás, de igazából mindegy is.
Vagy ott van az egyik legzseniálisabb szállóige, ami szinkronos filmből származik, a „vessetek a mókusok elé”!
Ez akkor van, amikor Annie és Alvy végignézik a múltbéli jelenetet, amikor egy buliban fűzi Annie-t Jerry, a színészetet nagyon átszellemülten megélő színész. Jerry azt mondja, úgy szeretne meghalni, hogy vadállatok tépik szét. Erre mondja azt Alvy a szinkronos verzióban, hogy: „Emberek… vessetek a mókusok elé!” Ez eredetileg így szól: „Heavy… eaten by some squirrels” (Nagyjából: súlyos, megette néhány mókus). Azt például tudtad, hogy széles körben használt káromkodásunk is az Annie Hallból származik? A zseniális sorban állós jelenetben, amikor Alvy kiborul a mögötte álló férfi okoskodásán, a karakter eredetileg teljesen mást mond, az ominózus mondat (01:54-nél) Kern András tolmácsolásában viszont örökre a magyar beszédkészlet része lett.
A szinkront lehet tehát nem kedvelni, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy új jelentésréteget képes rárakni egy filmre, önmagában is művészi értéket képviselhet. Vagy egy olyan gazdag nyelv esetén, mint a magyar, a trágárságokat is magasabb szintekre emelheti. A Monty Python filmek szinkronjai is nagyszerűek, ráadásul az azokból származó egyik, mindenki által idézett szállóigénk az eredetiben még csak nem is szerepel! A Gyalog galopp utolsó jelentének elején, amikor a franciák azt kiabálják az elkullogó Arthurnak és Bedevere-nek, hogy „hülyék, hülye angolok, angol hülyék, hová mentek hülyék?”, na annak az eredeti verziójában ott bizony semmi ilyesmi nincsen, csendben kullog a két lovag.
Ehhez a zseniális mondathoz is, amit azóta generációk idéznek, bizony megint csak a szinkronra volt szükség. Ettől függetlenül én maradok a feliratos verzióknál, ha újdonságokról van szó, az örök érvényű klasszikusokhoz pedig vissza-visszatérek nevetni. Szerencsére mindannyian szabadon választhatunk, hangulatunktól függően.
(Kiemelt kép: Részlet az Annie Hall című filmből, Getty Images)
