Még június első napjaiban kaptam egy cserép bougainvilleát. Gyönyörű volt, a menyem hozta. A sok püspöklila fellevelű fehér virág azonban nem sokáig virított. Négy nap alatt mind lehullt, szomorkodtam, fájt a szívem. Miért ment tönkre? Mit mondok majd? És mit gondolnak rólam? Hogy már egy növényt sem tudok gondozni? A fönti félelmek és némi szégyen gyötört, még az is eszembe jutott, hogy nem szeret a virág, amikor az alábbi idézet került elém: „Minél kevésbé érdekel, mit gondolnak rólad az emberek, annál boldogabb leszel.” Jé, tényleg! Ez igaz is lehet, mondtam magamban, és a teraszra tettem a kókadozó növényt, vizet adtam neki, majd híreket kezdtem olvasni.
Olvastam, de az idézet folyton odakúszott a sorok közé, talán mert nem bírtam magamévá tenni. Mert azt tartom, nem csupán az én, a te, az ő boldogsága a fontos az élethez, a túléléshez, hanem a miénk. A miénk alatt sok embert értek, kontinensnyit, valamennyiünket. Fölvillantak előttem összefogások, mentési kísérletek, akciók, felhívások, gyűjtések, melyek közösséget kovácsoltak, melyek az egyénen túl a gyakran megszégyenült közösség felelősségéről, lázadásáról, kiállásáról árulkodtak. Eszembe jutottak vészhelyzetek, tragédiák után tett fogadalmak. Munkahelyi vezetőké, politikusoké, papoké, művészeké, és a szomszédé is, aki tavaly, mikor lángban álltak az őserdők, s mindenki az oxigénért, a Föld tüdejéért aggódott, kikapcsolta a légkondiját, mondván: soha többé! Vagy a doktoré, aki félredobta a slusszkulcsot, és kerékpárt vett. A vidéki rokoné, akinek a tavaszi felhőszakadáskor a házába folyt az esővíz, és megfogadta: kimélyíti az árkot. Nem sorolom tovább. Vannak vezetők, akik a markukba nevetnek, a légkondi zörög, az autó gurul, az árok sem lett mélyebb. Ezeket és a magam életét szemlélve nem hiszem, hogy akit nem érdekel mások véleménye, az boldogabb. Ahogyan azt sem, hogy a pillanat félelme, aggodalma, fogadalma hosszan hat, megmarad, ha nincs mögötte a kollektív vágy a jobb, a nemesebb, a szebb, a békésebb, igazságosabb, a maradandóbb iránt.
Nem vagyok képes azt mondani, nem érdekel mások véleménye, mert látom, ez hova vezet. Látom, tapasztalom, mi zajlik körülöttem az otthonon, a munkahelyen, a városon, az országon, a kontinensen és azon túl is a világban, ha az egyén elhiszi, boldogabbá válik, ha fittyet hány mások véleményére. Abban hiszek, hogy sok dolog az egyén fejében dől el, közben tudom, a szemrehányás, a másokra való mutogatás, a rágalmazás, folyton a felelős keresése, a magamban való dühöngés nem segít.
Nekem a hervadt bougainvillea kapcsán sem az jutott eszembe, hogy a menyem beteg virágot választott, és azt sem feltételeztem, hogy a kertész kártevőt tett bele, hanem először a saját felelősségemre gondoltam. Ahogy e sorok papírra vetésekor is, mert tudom, nagyot változtatni az életünkön, a társadalomban, a világban csak egyéni fölismeréseket követően, együtt vagyunk képesek. És ha ez megy, megszűnik a szív gyomorba sugárzó fájdalma, s újra virágba borul a virágom.

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!