Gyerekkoromban sem álmodoztam sem esküvőről, sem gyerekről, haditudósító akartam lenni és rocksztár, az foglalkoztatott. Két évvel ezelőtt viszont, amikor az akkori barátommal téma lett a közös gyerek, megkérdeztem egy tanáromat, hogy mit fogok jobban megbánni, ha lesz gyerekem, vagy azt, ha nem lesz. A filozófus válasza szerint az ember jobban megbánja, amit nem csinál meg, mint amit igen és nem tökéletesen sül el, de erre persze nincs bizonyíték. Akkoriban szívesen eljátszottunk a gondolattal, hogy hogyan fog kinézni a gyerekünk, milyen ruhákban fog járni, és hogy miket fog olvasni már kétévesen. Mielőtt azonban a gyerekvállalás gyakorlati részei felmerülhettek volna, a kapcsolat tönkrement, így az én életemben teljesen konkrétan sosem volt kérdés, hogy „most” legyen-e gyerek, vagy nem. Néhány évet pedig házasságban is éltem az utolsó kapcsolatomat megelőzően, de még az esküvő környékén sem volt ez téma. Nyilván azért, mert – bár abszurd, mert 33 éves voltam – nem merült fel a gyerekkérdés. A szüleim sem érdeklődtek soha, hogy lesz-e unokájuk, a társadalmi elvárás pedig olyan szinten hagy hidegen, hogy majdnem el is felejtettem leírni, hogy létezik. Sok nő felháborodik, hogy a politika belepofátlankodna a gyerekvállalás kérdésébe. Ezt ugyan én is rühellem, ugyanakkor azt belátva, hogy egy országban nem árt, ha lesz munkaképes fiatal húsz év múlva, hagy mégis hidegen, hogy az én személyes véleményemről kinek mi a véleménye. Nem utasítom el a társadalmi nyomást, mert nem érzek társadalmi nyomást, bár tudom, hogy sokan igen.
Szóval nem arról van szó, hogy részemről valamilyen gyerekellenes, vagy gyerekvállalással szembeálló ideológia húzódna meg amögött, hogy nem akarok gyereket. Vannak ugyan észszerű érvek a gyerek mellett és ellene is, de azt hiszem, nem a pro-kontra elgondolás vezérel ebben a kérdésben, ahogyan azokat sem, akik vállalnak gyereket, így a standard gyerektelen nőkkel szembeni a klisé-kritikákat nem lehet bevetni ellenem. Nem örülök neki, hogy defenzívából kell megközelítenem azt, amiben én semleges vagyok. A gyerekellenesek érveit, melyek nagyjából mind arra vezethetőek vissza, hogy a bolygónak árt a sok gyerek, illetve arra, hogy nem megszületni kevesebb, vagyis nulla rizikót képez a szenvedésre a megszületéssel szemben, nem is tárgyalnám, hiszen ők a kisebbség, és nem ők támadnának az álláspontom miatt.
Viszont arra, úgy érzem, hogy magyarázatot kell adnom, hogy nem azért nem akarok gyereket, mert „önző karrierista” vagyok, holott szerintem elvileg már kifejtettem, hogy nem azért nem akarok gyereket, mert „valami mást” jobban akarok.
Tehát nem azért nem akarok gyereket, mert sír és sok időt visz el, és ahelyett más csinálnék inkább: nem vagyok karrierista, hiszen ha az lennék, nem cikkeket írnék számomra érdekes témákról, hanem hajtanám a pénzt és a presztízst. Gyerekutáló sem vagyok: a cuki kisgyerekeknek utánafordulok, és az ismerősök gyerekei szórakoztatnak, és jól érzem magam velük. Az önzést is sokszor vetik a gyerektelen nők szemére, mondván, hogy utazgatni és bulikázni akarnak, ahelyett, hogy taknyos orrokat és kakis popsikat törölgetnének. Én nem utazgatok, mert eddig nem mertem felszállni a repülőre, és nem is bulizok túl sokat, valójában pedig sem a nátha, sem a kaki nem borít ki. Az is felmerül, hogy a nők féltik az alakjukat: én félteném ugyan, de nem hinném, hogy egy terhesség helyrehozhatatlan károkat okozna benne, és ez nem is tartana vissza a terhességtől, amire a gyerektől függetlenül még kevésbé vágyom. Szerintem a férfiak is titkon örülnek neki, hogy nem az ő hasukban nő a baba. Nyilván a testünk feletti kontroll elvesztését kompenzálja az azzal kapcsolatos jó érzés, hogy már ott van a magzat, amiből baba lesz, de ehhez az érzéshez érzelmi szinten nincsen hozzáférésem: tudom, hogy létezik, de csak gondolati szinten tudom megragadni.
Sokan egyenesen katasztrófának tartják az emberi élet szempontjából, ha valakinek, de különösen a nőknek nincs gyereke: azt mondják, hogy akinek nincs gyereke, annak nem lesz mit csinálnia a nyugdíjas éveiben. Ezt az érvelést viszont én tartom kicsit önzőnek: persze, hogy jó, ha az embernek van családja, de csupán azért gyereket vállalni, hogy az embernek legyen társasága öregkorában szerintem túlzás. Én arra számítok, hogy a szintén velem egykorú barátnőim lesznek a társaságom, akik közül az egyik azért nem vállal gyereket, mert nem szereti a gyerekeket és kész, a másik pilóta és nem adná fel a munkáját, ami egyben a hobbija is, azaz az élete, illetve attól sem félek, hogy sokat leszek egyedül; én szeretek egyedül lenni.

Tehát akarok én gyereket, de csak olyan kicsi mértékben, hogy ebből nem valószínű, hogy valaha lesz bármi is.

Olyan ez, minthogy nagyon szeretnék elmenni a beduinok közé és velük élni egy hónapig: tetszik az elképzelés, sokszor eszembe jut, aztán öt perc múlva el is felejtem. Egy saját zsiráfot is szeretnék, de azon kívül, hogy elképzelem, hogy az ablakon kilógatja a nyakát és úgy legelészik, hogy a teste a szobában van, semmit nem tettem még zsiráfügyben. Így vagyok a gyerekkel: akarok én, de csak annyira kis mértékben akarom, hogy nem fogok tenni ez ügyben semmit.
Persze lehet, hogy ha majd már tényleg nem lehet, akkor megbánom, ahogy az is, hogy valahogy mégis úgy alakul az életem, hogy lesz egy gyerekem. Mindkét lehetőséggel együtt tudok élni, a megbánásban gyakorlott is vagyok: az ember megbánja, próbálja helyrehozni a rossz döntést, aztán elfogadja, hogy rossz döntést hozott és továbblép. Ha pedig mégis lenne gyerekem, feltételezem, hogy nagyon szeretném, és a lehető legjobban akarnám nevelni.

(Kiemelt kép: Getty Images)