Veled is megtörténhet. Gyakran hangzik el ez a mondat, de a legtöbbször csak egy legyintés követi: „velem ugyan nem!”. Én biztosan nem okozok balesetet néhány pohár fröccs elfogyasztása után. Az én fogaim biztosan nem lyukadnak ki, ha hébe-hóba elbliccelem a fogmosást. Nem kell szolidárisnak lennem a munkatársaimmal, ha valami ordító igazságtalanság éri őket, ilyesmi velem úgy sem fordulhat elő. Pedig de.
Ahogy olyan élethelyzetbe is bárki belekeveredhet, amikor a nagy átlagtól eltérő igényű gyereket kell felnevelnie. Vagy azért, mert a saját gyereke kíván másfajta törődést, vagy azért, mert az unokája. Semmi garancia nincs arra, hogy a születendő gyerek vagy unoka mentes legyen minden olyan tulajdonságtól, amely a szülő, a nagyszülő, a család részéről megkülönböztetett odafigyelést tesz szükségessé. És nem is kell komoly betegségre gondolni. Elég hozzá egy kisebb viselkedészavar, a nagy átlagtól eltérő fejlődési ütem, enyhe autizmus, átmeneti tanulási nehézségek, és azonnal szembesülhet azzal a gyermek családja, hogy az államtól nem kap segítséget a nehézségek megoldására. A legkevésbé az iskolára számíthatnak. A magyar iskola egy elképzelt, átlagos képességű gyerekre van optimalizálva, aki se felfelé, se lefelé nem lóg ki a skatulyából. A magyar iskola egy üzem, ahol a gyerek megmunkálandó tárgy, és sajnos túl sok esetben lehet azt érezni, hogy az oktatás irányítói számára igazából csak kényszerű nyűgöt jelent.
Mennyivel egyszerűbb lenne tanítani, ha nem volnának útban a gyerekek!
Ebben a rendszerben az átlagtól való legkisebb eltérés nehézségként, akadályként és konfliktusforrásként jelentkezik az osztályteremben. A legtöbb iskolában nem személyre szabott képzés folyik, hanem a leghagyományosabb módon a táblánál álló pedagógus kétségbeesetten próbálja ledarálni a Nemzeti alaptanterv által rákényszerített irdatlan mennyiségű tananyagot. Miközben még a felnőttekkel is előfordul, hogy a munkahelyükön ugyanazt a begyakorlott munkafolyamatot egyszer tíz perc alatt, máskor két óra alatt oldják meg, a gyerekek naponta hatszor-hétszer negyvenöt perces szakaszokban kénytelenek teljesíteni, függetlenül az életkori sajátosságaiktól és az eltérő fejlődési ütemüktől. Az a gyerek, aki ehhez az indusztriális jellegű tömegoktatáshoz nem tud illeszkedni, az a magyar állami oktatásból kiesik. A speciális igényű gyerekeket az iskolák legnagyobb része kilöki magából, rettenetes nehézségek elé állítva a szülőket, akiknek ettől még meg kell oldaniuk a gyerek oktatását. Ismételjük: veled is megtörténhet.
Az egyetlen segítség, amit ebben a nagyon nehéz helyzetben a családok kapnak, az nem az állam, hanem a civilszervezetek, alapítványok felől érkezik. Vannak iskolák, tanodák, fejlesztő csoportok, amelyek azért működnek, hogy ezek a gyerekek is meg tudjanak kapaszkodni és teljes életet élhessenek. Józan ésszel azt gondolhatnánk, hogy a mindenkori kormány támogatja azokat a szervezeteket, amelyek az állam helyett végeznek el erkölcsileg helyes és társadalmilag hasznos feladatokat. Lehet azon vitatkozni, hogy elvárható lenne-e az állami iskoláktól, hogy differenciáltan oktassanak harminc fős osztályokban (a legtöbb szakember szerint igen), de az nem képezheti vita tárgyát, hogy az államnak kötelessége azokat a civil erőfeszítéseket támogatnia, amelyek a gyerekek elmaradását megakadályozzák.
Pontosan ugyanilyen problémát okoz a magyar oktatásnak az is, ha egy gyerek rendkívül szegény körülmények közül érkezik. Ahogy azt a fejlett országokat tömörítő szervezet, az OECD felmérései folyamatosan és hosszú évek óta mutatják: Magyarországon a szegénység meghatározza a tanulási teljesítményt. A korai szelekcióra és magolásra épülő magyar oktatásban behozhatatlan előnyük van azoknak a gyerekeknek, akiket a családja különórával, középiskolai felvételi előkészítővel tud segíteni.
Sok gyerek jár olyan lakásokból iskolába, ahol nincs vezetékes víz, nincs csatorna, ahonnan az iskolába vezető út egy aszfalt nélküli szakaszon vezet keresztül, amely az első őszi esőzésektől sártengerré változik. Olyan gyerekekről beszélünk, ahol az egy főre jutó havi jövedelem kevesebb, mint amennyibe egy cipő átlagosan kerül.
Ők is kiesnek a skatulyából, az átlagos jövedelmi helyzetű gyerekre szabott magyar iskolarendszerből.
Innen kell nézni azt a hírt, hogy a kormány elvonta a támogatás felét vagy egészét több nehéz helyzetben lévő gyerek oktatásával foglalkozó civil szervezettől. A felére csökkentették például az L. Ritók Nóra által alapított Igazgyöngy Alapítvány és Művészeti Iskola illetve a Magyar Evangéliumi Testvérközösség oktatási intézményeinek támogatását, és teljesen megvonták ezt a forrást a mélyszegénységből érkező roma gyerekeket érettségihez juttató Dr. Ámbédkar Iskolától. Pár tízmillió forintról beszélünk, csakhogy a nagyságrend mindenki számára világos legyen. Ugyanazon a héten a kormány 2 és félmilliárd forintot juttatott a Magyar Tenisz Szövetségnek, annak ellenére, hogy a szervezet az elmúlt években elképesztő adósságot halmozott fel. Muszáj ezt a két, egyidőben hozott intézkedést együtt nézni, mert kifejez egy értékrendet. Nagyjából hússzor annyi pénzt kapott egy sportszervezet, mint amennyit most megspórolt az állam több ezer nagyon szegény gyereken. Nagyon nehéz egy ilyen döntést levezetni a keresztény értékrendből.
Tegnap aztán kiderült, hogy az Igazgyöngy összegyűjtötte állampolgári felajánlásokból a kieső pénzt. Ez jó hír. Azt bizonyítja, hogy a magyar társadalomban jelen van a segíteni akarás is. Ettől még a kérdés megmarad: mire való az állam, ha nem arra, hogy a legszegényebbek helyzetén javítson? Miért fizetünk adót, ha abból pont a rászorulóknak nem jut? Miért nincs arról nemzeti konzultáció, hogy a Tenisz Szövetséget vagy az Igazgyöngy Alapítványhoz hasonló alapítványokat akarjuk-e inkább támogatni?
(Kiemelt kép: Getty Images)
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
