Majdnem minden nap eszembe jut, hogy milyen jó lenne „most azonnal” autóba ülni és elmenni a szülővárosomba, Lipcsébe, ahol azért nem élek, mert az édesanyámnak, aki magyar, tíz év Németország után olyan erős honvágya lett, hogy azt csak úgy tudta kezelni, hogy Budapestre költöztette a családunkat. Ezért a húzásért senki sem különösebben hálás neki a családból, de fogjuk rá, hogy megértem, mit érezhetett. Amíg nem tudtam belenyugodni, hogy Magyarországon kell élnem, és nem igazán találtam a helyemet a származásomtól nagyon eltérő közegben, addig egyértelműen nekem is honvágyam volt. Állandóan nyúztam mindenkit, hogy költözzünk vissza, sőt nyolcadikos koromban valahogy sikerült rávennem anyámat, hogy menjünk el Lipcsébe és kérdezzük meg a nagyszüleimet, hogy nem élhetnék-e inkább velük. Ők arra hivatkozva utasították el a kérésemet, hogy nem látják garantáltnak, hogy élni fognak addig, amíg én teljesen önálló leszek. A honvágyam mértékét mutatja, hogy a szüleim elengedtek volna. 35 voltam, amikor a nagyapám meghalt, a nagyanyám pedig most is él és virul; nemrég mondta is, hogy megbánta, hogy anno nem vettek magukhoz. A honvágy ezután is évekig folytatódott: tizenévesen egy éjszakai buli után hajnalban elbattyogtam a Keletibe és vettem egy vonatjegyet arra vonatra, ami Malmöbe megy, és Lipcsében le lehet róla szállni, és egy fillér és bármilyen csomag nélkül beállítottam a nagyszüleimhez, hogy „helló, gondoltam, megleplek titeket.”
Ma viszont olyan régóta élek Budapesten, hogy már ez az otthonom, úgyhogy amit honvágynak szoktam nevezni az egyszerűség kedvéért, az tulajdonképpen kettős nosztalgia: keveréke a „Fernweh”-nek, vagyis távolba vágyásnak és a honvágynak. Honvágy, mert a német határt átlépve kivétel nélkül mindig eufóriát érzek, még a levegő szagát is másnak, otthonosnak érzem; és távolságvágy, mert Lipcsét már nem ismerem: a belvárosi részeken kívül eltévedek, és érezhetően esetlenül mozgok. Ott már nem úgy megyek végig a jellegzetes helyeken, mint mondjuk Pesten az Astorián, ahol pontosan tudom, hogy hol van a plakátos henger, az elektromos doboz pont a zebránál, vagy azt, hogy ha veszek egy kávét a pékségben, akkor azt pont annyi idő alatt iszom meg, amíg elérek az egyetemre. Azt hiszem, azért szeretek „hazautazni”, mert egyszerre otthonos és idegen a szülővárosom, azaz visszakapok valamit a múltamból, ami alig észlelhetően, de folyamatosan hiányzik – például minden nap megnézem milyen időjárás van Lipcsében – másrészt mégiscsak más helyen vagyok, mint ahol az életem nagy részét töltöm.

Lipcse madártávlatból. (Fotó: Getty Images)

Máshol, máshogyan

A legtöbb ember ismeri mind a honvágyat, mind az elvágyódást. A honvágyról először egy baseli orvos tett említést, aki azt figyelte meg, hogy a svájci katonák, akik sokat voltak távol a hazájuktól, szabályosan megbetegedtek. Erre akkoriban az volt a megoldás, hogy megtiltották nekik, hogy a megszokott hazai dalaikat énekeljék. A furcsa tüneteket eredetileg svájci betegségnek, illetve nosztalgiának nevezték, aztán a fogalom átkerült más német nyelvterületekre, és romantika korától fogva már honvágyként ismerjük.

A honvágyat – ellentétben a távolba vágyással – azért nem tematizálják manapság a művészetekben, mert valamilyen módon kínos, passé.

Ennek az lehet az oka, hogy olyan emberek szenvednek tőle, akik nem „fontosak”: menekültek táborokban, vendégmunkásnők, akik Nyugat-Európában betegeket ápolnak, gyerekek. A honvágy addig volt érdekes a művészetek számára, amíg háborúzó katonák, vagy éppen a romantika korában az utazgató költők érezték.
Ettől függetlenül a jelenség létezik, és gyakran szinte párhuzamosan az elvágyódással, mert a két érzésnek azonos fogalmi egyenesen mozgó két pólusáról van szó. A „Fernweh”, aminek sem a magyarban, sem az angolban nincs pontos megfelelője, de távolra vágyást jelent, 1835-ben jelent meg egy német gróf írásaiban, helyettesítendő az addig használatos és elég megejtő „gólyaérzés” szót, és a mai napig állandó toposz a német kultúrában, különösen a reklámokban, amelyekkel utazásra csábítanák az embereket. A máshova vágyódás, legyen az hazavágyódás, vagy idegenbe vágyódás, olyan igényről szól, hogy máshogyan akarjuk érezni magunkat. Kicsit leegyszerűsítve a honvágy esetén biztonságra, rendszerre és megnyugvásra vágyunk, a távolba vágyás esetén pedig önmagunk más kontextusban való megtalálására, a saját magunkról alkotott narratíva átírására, melyben azonban még inkább önmagunk kellene, hogy legyünk, mint előtte voltunk.

Magadhoz találni

Csakhogy a legtöbb ember a nyaralásán is éppen azt teszi, mint otthon, csak más eszközökkel, így nem tágulhat a saját magáról alkotott fogalma. Aki otthon pörög és tevékenykedik, az utazás közben sem képes lecsendesedni és elmélyülni mondjuk a természet szépségében. A kevésbé tevékeny emberek képesek egy hétig a strandon fekve napozni és olvasni, de van, akinek ez kínszenvedés, és inkább még a strandon is elkezd telefonról dolgozni: a nyaralásnál magunkat nem hagyhatjuk otthon. Ezért is van az, hogy egyrészt az utazások sokszor fárasztóak és konfliktusokkal terheltek, másrészt a várttal ellentétben nem új perspektívákkal, hanem új problémákkal térünk haza.

A hegycsúcsokat és a naplementéket éppen úgy fogyasztjuk, mint a mindenféle gasztro termékeket, amelyek manapság egyenesen az úti célt meghatározó tényezők is lehetnek.

Az ember lefotózza, illetve lenyeli, és már megy is a következő bekebelezendő objektumhoz. Az eredmény sokszor a csömör és számtalan rossz fotó, lévén, hogy túl sok más turista is szerepel rajtuk.
Hans-Magnus Enzensberger német költő azt mondja erről, hogy a „turista azzal teszi tönkre, amit keres, hogy megtalálja”, ugyanis az út után megint csak az marad a turista vagy utazó, ami előtte is volt, azaz saját maga. Ezért is járnak a turisták egzotikus helyszíneken a megszokott gyorsétteremláncokba, vagy keresik az olyan szállásokat, amelyek az otthoni körülményekhez a lehető leghasonlóbb dolgokat biztosítanak. A legjobb az lenne, ha megnézhetnénk a Taj Mahalt, majd bedobhatnánk egy marhapörköltet és a saját ágyunkban aludhatnánk, csakhogy egy ilyen út nem sokban különbözik egy esti tévénézéstől, és ez a viselkedés a nyaralás alatt valójában már a honvágy megnyilvánulása.
Szóval nehéz az eredeti transzformatív célt elérni, hogy egy másik ént találjunk, illetve sikerüljön az énünk megváltoztatása. Ez még a zarándokutak során – melyek egy bizonyos rétegben igen népszerűek – sem mindig jön össze. Az utazás dialektikája Hegel szerint az kéne, hogy legyen, hogy „az ember magához talál miközben távol van”, vagy ahogy Victor Hugo fogalmazza meg ugyanazt kicsit kacifántosabban, a meghatározásba belevezetve a változás lehetőségét is „az utazás az, hogy minden pillanatban megszületünk, hogy aztán meghaljunk.” Az persze az utazóra van bízva, hogy miként születik újjá.

(Kiemelt kép: Unsplash)