A húszas éveimben még teljesen lázba jöttem a gyerekes témáktól, csupa fül voltam, ha terhességről, szülésről és gyereknevelésről volt szó. Akkor még közelinek tűnt számomra, hogy hamarosan biztosan nekem is lesz gyerekem, és érdeklődve figyeltem mindenre, ami velük kapcsolatos. Volt is alkalmam erre bőven, a nővérem, az unokatestvéreim, és persze a barátnőim is mind alaposan nekiláttak, és folyamatosan volt újabb és újabb gyerek a környezetemben.
Egy idő után, mondjuk úgy, hogy a harmincas éveim elején elkezdtem ezekre a történetekre közönyösen reagálni. Nyilvánvaló volt, hogy én nem ott tartok az életben, ahol a gyerekvállalás van a soron, ráadásul amire kíváncsi voltam, azt már mind tudtam, úgyhogy elkezdtem ezeket a sztorikat nagyon unni. Nem tudtam és nem is akartam bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe, már csak azért sem, mert egyre többször kaptam meg valamilyen formában, hogy „te ezt nem tudhatod”, meg „majd megtudod, ha gyereked lesz”.

Körön kívül, körön belül

Aztán már nemcsak közönyt és unalmat, hanem egyenesen irritációt éreztem, ha a gyerekes témák szóba kerültek. Elkezdtem ugrani rá, mert hogy őszinte legyek, akkoriban, a harmincas éveim második felében már frusztrált, hogy sok mindent valóban nem tudhattam, és hogy nem lehetek igazán részese ezeknek a beszélgetéseknek, mert nincsen gyerekem. Elkezdtem ellenséges lenni, bírálni a barátnőimet, ha egy szóval is meg merték említeni anyai problémáikat vagy érzéseiket egy villásreggelin. A „te ezt nem tudhatod” vádra a „ti tényleg nem tudtok semmi másról beszélni?” lett a válaszom, pedig lelkem mélyén éreztem, hogy az a normális, amit ők csinálnak, és nem az, amit én. Az eszemmel mindent világosan láttam, a szívemmel azonban azt éreztem, kimaradok valamiből, és egyre vészesebb ez a kimaradás.
Amikor az utolsó igazán fontos barátnőm is anyuka lett, azt éreztem, hogy egy kör bezárult. Hogy a közvetlen környezetemben már én vagyok az utolsó, akinek nincsen gyereke, és hogy ez már nem olyan mellékes dolog. Hogy már vele sem tudok csak úgy elmenni moziba, vagy csak úgy zavartalanul telefonálni. Bár itt kell hozzátennem, hogy az a tapasztalatom, hogy minél később lesz anya valaki, annál empatikusabb a gyermektelen nőkkel. Az említett barátnőm volt, hogy eljött értem a reptérre a kisbabája mellől, mert sírva érkeztem haza egy félresiklott romantikus hétvégéről, sőt, még a kutyáimat is levitte, amikor elutaztam, és az egyik sétát nem tudtam megoldani. Ő még emlékezett, milyen volt egyedül lenni, mert nem is volt számára olyan régen.
Negyven évesen lettem anya, nem is a legszokványosabb körülmények között. Mivel örökbe fogadtam, nem tudhattam pontosan, mikor fog ez bekövetkezni, csak azt, hogy valószínűleg előbb-utóbb be fog. (Lami Julival Ott Anna készített interjút erről a sorsfordító eseményről, itt olvasható – a szerk.) Amikor az emlegetett barátnőm egy napon megkérdezte tőlem, hogy elmegyek-e vele meg a gyerekével valami babaprogramra, őszintén azt feleltem neki, hogy babaprogramra legközelebb akkor fogok menni, ha nekem is lesz gyerekem. Tisztán emlékszem a válaszára: „megértem”. Ő tényleg megértette.

Lami Juli és Bibi