Ezért aztán meglepve tapasztaltam egyetemistaként és később sokszor a munkahelyeimen is, hogy a női kapcsolatokról milyen lenézően tudtak szólni mások, felszínesnek és álságosnak bélyegezve (n)őket, és azóta sem tudom, hogy ez valóban így van-e, avagy csak egy olyan társadalmi berendezkedés keretezése ez, amiben nekem ugyan gyerekkoromban nem volt részem, de amiben a lányok az apjuk fennhatósága alól rögtön a férjük fennhatósága alá kerültek és mint ilyen, érdeklődésük is kimerült abban, hogyan kell jó partit fogni, és azt a partit anyagi biztonságuk és utódaik jóléte érdekében megtartani. Hogy ez mennyire jelentett valódi jól létet is, arra most inkább ne térjünk ki.
Nem tudom, mennyire tekinthetők az őszinte, női barátságok, szolidaritáson alapuló kapcsolatok veszélyesnek, de el tudom képzelni, hogy innen nézve minden az, ami a receptcserén túlmutat. (És egyébként a receptcsere is tök fontos.) Egy szó mint száz, saját tapasztalataim alapján írom, hogy az én barátnőim pont a veszélyes ellentétei:

állandóbbak időnként még a családomnál is, sokszor pedig valóban életmentőek.

Ezért is örültem meg, amikor egyszer azt kaptuk jó tanácsként (egy kedves férfi kollégától), hogy írjunk barátnősebben, úgy, ahogy a barátnőinkkel beszélnénk. Kiváló, gondoltam, akkor végre őszintén beszélhetünk. Lehet heves közéleti vitákat folytatni, elmondhatjuk, hogy mennyire igazságtalan és mennyire felszabadító mindaz, amit nap mint nap átélünk, és mi is az, amit átélünk valójában.
Nem különösebben foglalkoztatnak a legújabb trendek, nem járok fodrászhoz a barátnőimmel, nem recepteket cserélünk, hanem ha félévente vagy évente egyszer megtehetjük, végre mindent elmondhatunk úgy, ahogyan valóban megéltük. Szelep és tükör számomra minden barátnőm, és tényleg iszonyú hálás vagyok, hogy még a legfrissebb legjobb barátnőm is tizennégy éve az életem része, a régebbiek szinte születésem óta. Választott testvéreim ők inkább, és igen, nyilván a szüleink barátságának is köszönhetjük egymást.

A tudat, hogy ők vannak, megértenek és meghallgatnak engem bármikor (ha nem visít x számú gyerek a háttérben vagy mellettünk) és mindig, minden helyzetben engem fognak látni, nem azt a rengeteg elvárást, ami nők és családok tömegeit teszi tönkre generációk óta, a legfelszabadítóbb dolog az életemben.

Az izolált magány és az elvárástenger csak frusztrációt és téveszméket ad tovább. Az őszinteség viszont felszabadít, és mi más lenne őszintébb, mint egy tükör?
Ismerem azt az illúziót is, amikor a kortárs női közeg látszólag annyira más, annyira visszataszító, felszínes és külsőséges, mint amennyire a bevezetőben írt kritika alapján azt sokan hangoztatják. Ez könnyen odavezet, hogy elkezdjük szégyellni a nőiességünket és úgy teszünk, mintha minket nem érintene. „Mindig fiú barátaim voltak”, „hülye libák”, „én nem olyan lány vagyok” – mondjuk és gondoljuk, de ettől még nem tudunk kifutni a testünkből és az életünkből. Változtatni viszont meg tudnánk mindazt, amit a női barátságok jelentenek.

Mert szerintem óriási, kiaknázatlan lehetőség volna abban, ha a külsőségek mögött meglátnánk ugyanazt az elcsigázott nőt, akik mi is vagyunk, és akit mi is jól elrejtünk külsőségek mögé.

Ha azt, aki bajban van, legyen bármekkora liba, felkaroljuk. Megfogni egymás kezét és (lelki) életet menteni, ezt tudják a női barátságok.
És ezekre a kapcsolatokra nem azért van szükség, hogy férfias babérokra törjünk, leigyunk mindenkit és mindenkinél jobbak legyünk valamiben, hanem azért, mert a rendszer és a családunk sokszor reménytelenül magunkra hagy, álságos elvárásokkal, kimerítő játszmákkal, felnőni képtelen férfiakkal, gyereket, szülőt is túlterhelő, embertelen iskolarendszerrel, világjárvánnyal és otthonoktatással, főzéssel, felelősséggel, hétköznapi és sorsfordító döntésekkel, papírkötegekkel, ünnepekkel, szülinapokkal, hétköznapokkal és még sorolhatnánk. Innen, ugye, tovább lehet lépni csendes piálásba, a versenysportokba, a gyerekek túlféltésébe, az önsajnálatba és – igen, ez az egyik legvonzóbb – a kapcsolatfüggőségbe, vagy egyéb pánikbetegségekbe, vagy lehetnénk végre őszinték is egymással, elesettek és emberiek. Találkozhatunk azokkal, akik értik és átérzik ezt, és akikkel harmincöt éves korunk körül is lehet kézen fogva sétálni a körúton, mert emlékszünk arra, hogy amikor kicsik voltunk, fel sem merült, hogy bárki szerelmespárnak nézzen ezért. De ha annak nézne, sem érdekelne, mert éppen a kapcsolódás a lényeg, nem az, hogy ki mit gondol.
Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is – ez az egyik kedvenc igém a Bibliából. Hát, ha ilyen helyen van kincsed, a barátnődnél, akkor tudsz úgy esni, hogy nem ütöd meg nagyon magad. De legalábbis hamarabb gyógyulsz. Ez a megtartás, a tartás, az önérték, önérzet és önbecsülés, ez mind a női barátság és szolidaritás sajátja, amit nagyon ideje lenne felfedezni minden női kapcsolatban. De legalábbis azokban, amiket mi választunk magunknak.
Szóval, gyertek, sírjunk és beszéljünk barátnős témákról. Csak előtte mondjátok meg őszintén, szerintetek mik azok.

(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)