Amikor megláttam a Földvári András világutazóval készült cikket az e heti Nők Lapjában, hatalmasat sóhajtottam. Az irigységtől. Egy olyan élet, ami az állandó utazásról szól, sokak számára magányos és kimerítő életnek tűnhet, számomra viszont úgy tűnik, hogy az maga az élet! Alig várom, hogy megérkezzen könyve, az Elmentem világgá! – 80 sztorival a Föld körül, amit azon melegében megrendeltem, hátha megismerem annak kulisszatitkait, mégis hogyan kell ezt csinálni. Mármint a rengeteg utazást. Amikor a könyv ajánlójában azt olvastam, hogy volt olyan nap, egyetlen nap, ami során Földvári 10 reptéren járt, szinte megszédültem a gyönyörűségtől. „Ez igen – gondoltam, – micsoda szerencsés ember!” De nemcsak gondoltam, ki is mondtam, amire kedvesem/életem párja (ki melyiket preferálja) azt mormogta: „te nem vagy normális.” Utazni persze ő is szeret, de kifejezetten utál reptereken és egyéb állomásokon várakozni. Én viszont imádok. De vajon miért? Hát elmondom én!

Utazni, megérkezni, máshol lenni

Azt hiszem, nem állítok valótlant, amikor azt mondom, utazni mindenki szeret. Persze vonatkoztassunk el a koronavírus-járványtól: most nemigen utazunk sehova, de ez nem lesz mindig így és nem is volt mindig így. Amióta megkezdték működésüket a diszkont vagy fapados légitársaságok, és gyakran a belföldi közlekedésnél is alacsonyabb jegyárakat kínáltak  (hiszen ugyanannyiba került elrepülni Londonba, mint eljutni Szegedre!), minden korábbinál több ember számára adatott meg, hogy megengedhesse magának az utazás élményét, azt, hogy korábban anyagi okokból elérhetetlen országokba is eljusson. Ennek természetesen rossz mellékhatásai is voltak: hogy az ezzel járó tömegturizmus, sőt túlturizmus (angolul overtourism) mit okozott, és hogyan tett gyakorlatilag élhetetlenné városokat, az olyan sötét oldala a kérdésnek, ami megoldásra vár, és amit lehet, hogy pont ez a mostani járvány orvosol majd valamelyest.

De most maradjunk egyszerűen az élménynél: csodás volt, hogy megadatott, hogy messzire repülhessünk.

És most nem kell arra gondolni, hogy nofene, de jól keres egy újságíró. Ugyan. Aludtam én kanapékon, gyakran földön, polifoamokon, egy kupacon a barátnőimmel műteremlakásban, de egyszer még egy

Kapcsolódó

Mit tanulhatunk a skandinávoktól a télről?

Tóth Orsi

szekrényben is éjszakáztam heteken keresztül! (Az a szekrény, vagyis gardrób akkora volt ugyan, mint egyik egyetemi bérleményem szobája, de ez részletkérdés.) A szállás mindegy volt, megoldottuk ingyen, cserelakhatásért Budapesten vagy bagóért. Péksüteményt ettünk napokig, mert az volt a legolcsóbb, esetleg 1 fontos hamburgert, egy eurós pizzaszeletet, a lényeg az volt, hogy ott legyünk, hogy máshol legyünk, hogy idegen városok illatát szívjuk magunkba, és hogy lehetőleg úgy próbáljunk meg beolvadni, hogy közben azért minden, általunk fontosnak tartott múzeumba is eljutunk. Tehát igen, lehet kevés pénzből utazni, ha nem vágyunk szállodába és meleg ételre. Nehéz is elképzelni, hogy létezhet olyan ember, aki nem szeret utazni. Mindenesetre tapasztalataim szerint, történjen repülővel, vonattal, busszal vagy autóval, mindenki szeret elutazni valahova, de leginkább máshol lenni.

Sokan magát az utazás aktusát is szeretik, még többen inkább a megérkezésért és ott tartózkodásért utaznak, és maga az utazás csak elviselendő rossz számukra, ami ahhoz szükséges, hogy ezen a bizonyos másik helyen legyenek. 

Nem-helyek

És talán még ennél is többen vannak, akik ha utazni ugyan szeretnek is, de kifejezetten utálják a reptereket, vasútállomásokat és buszpályaudvarokat. Elvégre nincs mit csinálni, sterilek (vagy pont, hogy nem eléggé), személytelenek. A kultúratudományokba 1992-ben robbant be egy kifejezés, ami először foglalkozott ezekkel a személytelen terekkel.

Marc Augé francia etnológus és antropológus így nevezte el őket: non-lieux, vagyis non-place, magyarul nem-hely

a Nem-hely – bevezetés a szürmodernitás antropológiájába című művében (amelyben természetesen leírja, hogy mindez viszonylagos, elvégre egy reptéri dolgozónak nyilván nem személytelen a tér, ahol nap mint nap kollégáival találkozik). A realizmus-szürrealizmus fogalompár mintájára nevezte Augé a modernitás utáni kort, amelyben élünk, szürmodernitásnak (fordítják szupermodernitásként, máskor ultra- vagy hipermodernitásként is), a könyv pedig nem egyszerűen a globalizált világrend működését vizsgálja, hanem egyfajta kordiagnózis is. Ő mondta ki, vagyis írta le először, hogy

világunkat egyre jobban azok a terek uralják, amelyekhez – a tér személytelensége, identitásnélkülisége miatt – az ember képtelen kötődni.

Ezeket a nem-helyeket a személytelen információk, utasítások és eljárások (óriásplakátok, útlevél- és menetjegy-ellenőrzés, vámvizsgálat) jellemzik, ezekben a terekben minden úgy zajlik, mintha magától történne, az univerzális protokoll az egyetlen megnyugtató, biztonságos mozzanat ebben az egész, kicsit disztópikus közegben. Nem csoda, hogy ezek a nem-helyek sokakból viszolygást váltanak ki. Én viszont imádom ezeket, és mind közül (bár kifejezetten szeretek hatalmas buszpályaudvarokon és vasútállomásokon bolyongani) a reptereket szeretem a legjobban.

A valóságon túl

Amikor először jártam repülőtéren, még kisgyerek voltam, akkoriban leginkább félelemmel töltött el a (nem)hely, számtalan szcenárióban elképzeltem, hogy veszek el örökre, és kerülök valami élhetetlen árvaházba. Aztán amikor láttam a Stephen King adaptációt, a Langolierek – az idő fogságában című filmet, amelyben egy repülő mágneses viharba kerül az utasaival, és a túlélők a múltban landolnak, a múltat azonban időfaló lények semmisítik meg, na akkor pláne féltem a repterektől, hiszen a filmbéli cselekmény fő helyszíne egy reptér, ahol sem emberek, sem szagok, sem ízek nem léteznek már, a szörnyek pedig vészjóslóan közelednek. Már egyetemre jártam, amikor a fapados légitársaságok árai annyira lementek, hogy simán el lehetett ugrani berlini vagy londoni ismerősökhöz, így

egyre inkább megszelídültek ezek a személytelen terek, elvégre mindig azt jelentették, hogy kiszakadok a mindennapokból, és valami sokkal izgalmasabb következik.

Aztán volt egy időszak az életemben, amikor magánéleti okokból az átlagosnál többször kellett átszelnem, ráadásul általában egyedül, az Atlanti-óceánt, és akkor először szembesültem azzal, hogy én egyszerűen rajongok a repterekért. Eleinte még bántam, ha a jegyárak miatt többször át kellett szállnom (érthetetlen módon mindig olcsóbb, ha az ember többször száll át és ezzel több kerozin elégetéséhez járul hozzá), majd visszavonhatatlanul beleszerettem abba, hogy magányosan üldögélek valami hatalmas reptéren és bámulom az embereket, később pedig már direkt az átszállós jegyeket kerestem, még akkor is, amikor csak a húgomhoz utaztam Oslóba, ahova nem sokkal volt drágább a közvetlen járat, mint az átszállós, de képes voltam Rigán, Münchenen vagy Frankfurton keresztül menni. (Tudom, szégyelljem magam, ígérem, többet nem teszek ilyet, csak utazhassunk már végre!)
Merthogy bizony legtöbbször nem is olvastam ilyenkor, hanem az embereket néztem és elképzeltem, hova mennek, miért mennek, akik egyedül mennek, vajon miért egyedül mennek? Már azt sem bántam, ha akár 5 óra volt az átszállásig, mert akkor az összes jó részét ki tudtam élvezni a reptérnek: akkor nemcsak üldögélni vagy sétálni lehetett, mindkettőre volt bőven idő, és még arra is, hogy megnézzem, hány fajta repülő várja az utasokat a kis Bombardier-ktől kezdve a bálnatestű, teljesen szürreális méretű Airbus A380-asokig. A kapuk és terminálok között bolyongva a legkülönfélébb embereket látni, és hát mikor van az embernek ideje és lehetősége arra, hogy szemügyre vegyen sok száz, esetleg sok ezer embert, akik izgatottan, csüggedten, magányosan vagy akár családostul nyüzsögnek valahol a létező nagyjából összes kultúrkörből? Na ugye. Az egész nagyvilág ott van kicsiben, egy karnyújtásnyira. Tehetjük ráadásul mindezt úgy, hogy emiatt nem maradunk le semmiről. És ez az, ami a repterek igazi varázsát adja számomra:

nemcsak a tér, a joghatóságok, de a határok és az idő peremén vagyunk itt, de valamelyest fölötte is állunk a valóságnak, a mindennapoknak, vagy ha nem is fölötte, de legalábbis kívül kerülünk rajta.

Minden funkcionális, minden egyforma, mintha valami falanszterben járnánk, ahol minden rendben van, minden kiszámítható. Nincs hova sietni (ha csak nem indul a gépünk), nincs mit tenni (ha csak nem kell leadnunk mondjuk egy cikket), csak mi magunk vagyunk egy ismeretlenül is ismerős térben, amelyhez nem tudunk kötődni, nem is akarunk kötődni, mégis ad valami fontosat: az időn és a valóságon túliság élményét, amihez sehol máshol nem kerülhetünk ennyire közel. Persze csak akkor, ha figyelünk rá és nem zárkózunk el előle.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)