Egy éve még azt sem tudtam, mi az az endometriózis. Tavaly tavasszal elmentem egy sajtótájékoztatóra, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a betegség minden tizedik nőt érint, csak sokan nem is tudnak róla. Fő tünetei többek között a fájdalmas menstruáció és a meddőség. Itt már elkezdtem gyanakodni: akkor már egy éve nem jött a baba, és szörnyű menstruációs görcsöktől szenvedtem. A sajtótájékoztató után el is mentem egy endometriózis-specialistához, aki kitapintott egy csomót az egyik méhszalagomon. Azt mondta, valószínűleg endometriózis, de teljes biztonsággal csak laparoszkópos műtéttel lehet diagnosztizálni a betegséget. Szúrnak egy lyukat a hasra, bevezetnek egy kamerát, és ha találnak endometriózis-csomókat, akkor eltávolítják őket. Ezután nincs más teendő, mint gyorsan teherbe esni, mert várandósság alatt nem tud kiújulni a betegség. Ez elég vonzó tervnek tűnt. Kivágják a csomót, jön a baba, és kész, megoldódik minden probléma. Úgy jöttem ki a rendelőből, hogy én akár most azonnal készen állok a műtétre.

Az én testem, az én életem

A sors úgy hozta, hogy pont akkoriban került a kezembe Buda László Mit üzen a tested? című könyve, ami alapjaiban változtatta meg az életszemléletemet. Rájöttem, hogy egészen eddig egyáltalán nem foglalkoztam a testemmel. Mintha nem is létezett volna. Nem figyeltem rá, nem gondoskodtam róla, nem szerettem. Arra is rádöbbentem, hogy ugyanígy bántam magammal is. Mindig fejlődni akartam, ezért is jártam annyi önismereti tréningre, de ezek csak ideig-óráig voltak hatásosak. Nem is csoda, hiszen mindig csak javítgatni, „szerelgetni” akartam magam, mint egy elromlott alkatrészt. Közben a legfontosabb hiányzott: önmagam elfogadása és szívből jövő, gondoskodó szeretete. Ha hibázom, önkritika és önostorozás helyett lehetek akár együtt érző is magammal. Amikor erre rájöttem, hihetetlenül felszabadító érzés volt.

Arra is rádöbbentem, hogy a lelkemhez a legközvetlenebb út a testemen keresztül vezet. Hiszen a testünk egy elképesztően intelligens rendszer, és minden rezdülésünkre reagál. Ha a lelkünkben felborul az egyensúly, az testi tünetekben is megmutatkozik.

Egy betegség ezért nem az ellenségünk, hanem a barátunk, mert olyan dolgokra figyelmeztet, amelyeket máshogy esetleg nem vettünk volna észre. Amikor ezt megértettem, nagy hálát kezdtem érezni a testem iránt. Elhatároztam, hogy megjavítom „kettőnk” viszonyát. Mostantól úgy bánok vele, mint egy kisgyerekkel, akinek csak én elégíthetem ki a szükségleteit – hiszen ha ő jól van, én is jól vagyok, és fordítva.

Ezzel egy időben azt is eldöntöttem, hogy nem az orvosoktól fogom várni a gyógyulásomat, hanem én fogom meggyógyítani magam. A testemet úgyis én ismerem a legjobban. Itt a remek alkalom, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek vele, és megfejtsem az üzeneteit. Egy infrakamerás vizsgálatra azért elmentem, hogy legalább tudjam, tényleg endometriózisom van-e. A gyanú beigazolódott, de egyáltalán nem keseredtem el, mert akkor már tudtam, hogy a betegség nem sorscsapás, hanem egy fontos jelzés, amiből rengeteget tanulhatok.

Főszerepben: én

„Kedves testem! Ne haragudj, hogy nem álltam szóba veled!” Így fordultam oda először az addig elhanyagolt testemhez. A kapcsolat javítását az életmódváltással kezdtem. Teljesen elhagytam a cukrot, a vörös húst és később a glutént is, amit a szervezetem azonnal meghálált. Csak úgy olvadtak le rólam a kilók. Két ruhaméretet fogytam, anélkül hogy fogyókúráztam volna. Szerencsére az életmódváltást nem szenvedésnek éltem meg, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy átalakult a testemmel való viszonyom. Jót akartam neki, egészséges ételekkel akartam táplálni, ezért egyáltalán nem éreztem áldozatnak, hogy néhány dologról le kellett mondanom. Elkezdtem többet sportolni, és beépítettem a mindennapjaimba a női jógát és a meditációt.

Jógázás közben elképzeltem, milyen hálásak a női szerveim, amiért végre figyelek rájuk, és jóleső gyakorlatokkal kényeztetem őket. Biztos vagyok benne, hogy ez már önmagában is gyógyító hatású. A meditáció pedig abban segít, hogy lecsendesítsem a gondolatok zakatolását a fejemben, ellazuljak. Ráadásul ez is egy remek lehetőség, hogy megfigyeljem, mi zajlik bennem testi és érzelmi szinten.

Most már szinte minden reggelemet jógával és meditálással kezdem. Akármennyi dolgom is van, nem a feladatokat helyezem az első helyre – mint korábban –, hanem önmagamat. Így ráadásul sokkal hatékonyabb is vagyok a nap többi részében, hiszen ha belül béke van, bármire képes vagyok.

Színpadon a női szerveim

Hogy megfejtsem, milyen lelki oka lehet a betegségemnek, elmentem egy szomatodráma-tanfolyamra. A gyógyító játék során embereket választhattam ki a testrészeim, szerveim, érzéseim szerepére. Először a két petefészkemet és a méhemet állítottam színpadra. Középre, előre állítottam a méhet, kicsit hátrébb két oldalra a két petefészket. A szereplők átélték, hogyan érzik magukat a szerveim ebben a felállásban, kibontakozott köztük a konfliktus, és egyszer csak felismertem bennük a gyerekkori énemet és a szüleimet. Döbbenetes volt, hogy ugyanazokat a mondatokat mondták, amiket a szüleimtől is hallottam. A méhemet játszó nőben anyukámat ismertem fel. Úgy érezte, hogy át akarom venni az ő szerepét, és én akarok apu kicsi felesége lenni. Ez megrázott. Tudtam, hogy kislányként nagyon apás voltam, de az, hogy belül a mai napig nem tudtam tőle elszakadni, teljesen új felismerés volt.

Rájöttem, hogy a férjemet is folyton apukámhoz hasonlítottam. Azt vártam tőle, hogy olyan legyen, mint ő: ugyanúgy reagáljon a sikereimre, ugyanúgy biztasson. Ha nem így történt, őt hibáztattam, hogy nem elég nyitott felém, pedig ez nem így volt. Olyasmit vártam tőle, amit nem lehet teljesíteni: ő egy másik ember, nem olyan, mint apukám.

Az öngyógyításom következő lépése az volt, hogy szép lassan lazítsam a viszonyt apukámmal, és közeledjek a férjemhez. Apró lépésekkel kezdtem. Már nem apukámat hívtam fel először, hogyha valami nagy öröm vagy bánat ért, hanem a férjemet. Elkezdtem beavatni őt az életembe – sokkal jobban, mint korábban.

Most már úgy tudom megosztani vele az érzéseimet, élményeimet, hogy nincsenek elvárásaim azzal kapcsolatban, hogyan reagál rájuk. Nem sértődöm meg, ha nem tud valamiért ugyanúgy lelkesedni, mint én. Mondanom sem kell, hogy teljesen más szintekre lépett a kapcsolatunk. Végre azt érezzük mind a ketten, hogy egy csapat vagyunk, és támogatjuk egymást mindenben – még akkor is, ha nagyon különbözőek vagyunk.

Mélyebb rétegek

A tanfolyam alatt többször is felállítottam a szerveimet – volt, hogy a csomót vagy magát az endometriózist szerepeltettem, de mindig ugyanaz az alaphelyzet jött ki. A felismerések azonban nem értek véget, sőt egyre mélyebb rétegekhez jutottam el. Rájöttem, nemcsak az volt a baj, hogy apukámmal túl szoros volt a kapcsolatom. Azzal párhuzamosan, hogy hozzá közel kerültem, anyukámtól egyre jobban eltávolodtam érzelmileg. Kamaszként nem tudtam őt elfogadni, folyton kritizáltam, és nehezen jöttem ki vele.

Az öngyógyításom újabb fázisában az anya-lánya kapcsolatot gyógyítottam meg magamban. Az egyik tanfolyami társam eljátszotta anyukám szerepét. Először kiadtam magamból a sérelmeimet, rossz érzéseimet vele kapcsolatban, majd kifejeztem neki a szeretetemet és a hálámat. Most teljes békét és elfogadást érzek vele kapcsolatban. Rádöbbentem, hogy amíg őt nem tudtam elfogadni, addig a bennem élő nőhöz, anyához sem tudtam szívből kapcsolódni. Hiszen édesanyánktól tanuljuk a női szerepeinket, a nőiségünk megélését. Ha a vele való kapcsolat sérül, annak a nőiségünk látja kárát.

Volt egy harmadik rétege is a lelki diszharmóniának: az, hogy legbelül ez a családi felállás nem tetszett. Nem akartam a szüleimet szétválasztani, csak talán féltem, ha ők szorosan együtt vannak, én egyedül maradok – ugyanis testvérem nincs. A tudatos énemmel soha nem jöttem volna rá, hogy ez a családi minta még mindig ennyire hat rám. Valószínűleg az sem véletlen, hogy az endometriózis akkor alakult ki, amikor elkezdtünk próbálkozni a babával. Legbelül attól féltem, hogy ugyanaz megismétlődik, mint gyerekkoromban. Talán lesz egy kislányom, aki nagyon apás lesz, és elszakít a férjemtől.

Érzések átírva

A gyógyító játékban arra is lehetőség van, hogy beálljunk valamelyik szervünk szerepébe, és belülről helyreállítsuk a megbomlott egyensúlyt. Az egyik játék végén beállítottam azt a képet, amit ideálisnak érzek. A szüleimet egyenrangú partnerekként állítottam be, magamat pedig a gyerekükként, akit ők ketten hátulról támogatnak. Így végre el tudtam szakadni tőlük, és átöleltem a felnőttkori énemet játszó szereplőt. Nagyon jó volt átérezni azt a harmóniát, amire legbelül mindig is vágytam: ezáltal átírtam azt a programot, ami a fejemben futott. Már nem félek attól, hogy a múlt megismétlődik, mert van egy új mintám. Úgy érzem, ez a tapasztalás kellett ahhoz, hogy készen álljak az anyaságra.

Az utolsó játékban a jövőt állíthattam színpadra. Ebben a képben már a leendő gyerekünk is szerepelt. Az őt játszó szereplő nagyon erős vonzódást érzett az apja irányába, viszont rám is ugyanúgy szüksége volt. Amint úgy érezte, hogy féltékeny vagyok, rosszul érezte magát. Akkor volt jól, amikor a férjemmel nemcsak rá, hanem egymásra is figyeltünk. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt megtapasztalhattam. Már tudom, mire kell odafigyelnem, ha gyerekünk lesz. Most, hogy át is éltem ezt az érzést, elhiszem, hogy ez hamarosan bekövetkezhet.

Meggyógyítottam magam

Ahogy oldódtak bennem a belső blokkok, úgy múltak el a menstruációs görcseim. Már több mint fél éve nincs panaszom, és ezt nem gyógyszerekkel vagy műtéttel értem el, hanem azzal, hogy elkezdtem befelé figyelni, megérteni a testem üzeneteit és kommunikálni vele. Relaxált állapotban rendszeresen kapcsolatba lépek a női szerveimmel. Most már csupa szép, harmonikus képet látok, ha rájuk gondolok. Olyanok, mint három barátnő, akik támogatják egymást.

Hálás vagyok az endometriózisnak, mert ha nincs ez a betegség, valószínűleg még mindig úgy élek, mint régebben. Önmagamat ostorozva, a férjemet apukámhoz hasonlítva, anyukámat kritizálva, a nőiségemtől mérföldekre. Nem túlzok, ha azt mondom, új fejezet kezdődött az életemben. Ma már jó viszonyban vagyunk a testemmel, és hálás vagyok neki, hogy jelez. Minden izomfeszültséggel, fájdalommal, görccsel üzen valami fontosat, én pedig odafigyelek. Nem haragszom rá azért, ha beteg, mert pontosan tudom, hogy értem van, és a leghűségesebb társam. Épp ezért nem nyomom el a tüneteit azonnal gyógyszerekkel, nem adom át az orvosoknak a felelősséget, mert tudom, hogy csak én gyógyíthatom meg magam.

…

A cikk eredetileg a Nők Lapja Psziché 2016/3. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Zádrovich Aliz

Fotó: Thinkstock