Jane Goodall gondolatait idézem fel A remény magvai című könyvéből, miközben elsétálok a pesti belváros egyetlen gyümölcsöt termő vadszőlője mellett. „Mindannyiunknak örömet szerez a minket körülvevő természet szépsége, ha képesek vagyunk meglátni. Még a nagyvárosok forgalmas utcáin is megesik, hogy apró növénykék törnek elő merészen az útburkolat repedéseiből. Álljunk meg egy pillanatra, vegyük szemügyre, és csodáljuk meg »elszántságát«, élni akarását. És adjunk hálát, hogy egy ilyen csodálatos, lenyűgöző és varázslatos világban élünk – a növények világában.” A vadszőlő látványa azonnal jobb kedvre derít. Hasonló érzés keríthet hatalmába minket akkor is, amikor egy öreg bérházban a mohával befutott falak mentén színes, virágokkal teli ládákat látunk, vagy egy fárasztó munkanap végén egy parkban telepedünk le a benzingőzben úszó város közepén. Az ember ugyanis ösztönösen vágyik a természet közelségére a túlzsúfolt városi miliőben, és nem azért, mert az utóbbi években menő a környezettudatos szemléletet követni, hanem mert belső igénye van rá.

Két világ határán

„Nem új jelenség, hogy az ember a 21. század küszöbén természetes környezetbe vágyik, így volt ez a 18. században, Jean-Jacques Rousseau, a neves francia fi lozófus idejében is, akinek egyik alaptézise volt a természetbe való visszatérés gondolata. A civilizált ember élete minden tekintetben ingadozik az épített és a természeti környezet között – magyarázza dr. Dúll Andrea környezetpszichológus, egyetemi docens. – Évtizedekkel korábban még nem volt virtuális és mobilkommunikáció, amelyeknek ugyan fontos helye van a hétköznapokban, ugyanakkor új igényt ébresztenek bennünk az élő környezet iránt. A szükséglet tehát régi, de az érdeklődés új kölcsönhatásból ered.” A bennünk zajló lelki folyamatok nem függetlenek a környezetünktől, amely nagyobb hatással van ránk, mint hinnénk.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2016/4. számának 53. oldalán olvashatjátok.

Szöveg: Lénárt Léni

Fotó: Thinkstock