A tinédzserekkel nem egyszerű az élet. A 12-18 éves kamaszt nevelő szülők egyik leggyakoribb problémája vagy aggodalma, hogy a gyerek nem akar beszélgetni vagy megbeszélni bizonyos dolgokat. Pedig a fiatal érzelmi és pszichológiai stabilitásának legfontosabb tényezője az, hogy mennyire szoros a szülővel való kapcsolata. Ezért is különösen fontos, hogyan reagálunk a kamaszunk viselkedésére.
Két ponton hibázhatunk a kommunikáció során
Vagy rutinszerűen elhajtjuk a gyereket, ha közeledni próbál hozzánk, vagy túlzott szigort alkalmazunk, és ahelyett, hogy jó hallgatóság lennénk, csendre intjük a problémás kamaszt. Mindkét reakció az érzelmek visszautasítását, az empátiára és együttérzésre való képesség elvesztését eredményezheti a gyerek személyiségében, ezért érdemes változtatni a hozzáállásunkon.
Szimpátia vs. empátia
Amikor gyermekünk szorong, mert fájdalmat, csalódást, aggodalmat vagy dühöt érez, kétségbeesetten felénk fordul. Mivel egyik szülő sem szeretné a gyermekét szomorúnak látni, ezért az első reakciónk általában az, hogy megpróbáljuk elhessegetni a problémát, és elintézzük a dolgot például annyival, hogy „ne légy szomorú!”. A fiatal elkezdi szégyellni magát az érzései miatt, elnyomja magában a fájdalmat és a csalódást, és mivel elutasítják, még inkább egyedül érzi magát. Mindebből annyit szűr le, hogy semmi jó nem származik abból, ha megpróbál az érzelmeiről másoknak beszélni.
Kifejezések, amiket jobb kerülni, ha a kamaszunk a problémájával fordul hozzánk:
- „Ne aggódj!”
- „Ne érezz így!”
- „Ne légy csalódott!”
- „Jajj, ne csináld már!”
- „Túl érzékeny vagy.”
A legjobb, amit ilyen helyzetben tehetünk az az, hogy együttérzünk a fiatallal. Elfogadjuk, viszonozzuk és tiszteletben tartjuk az érzéseit.
Így reagálhatunk empatikusan:
- „Értem az aggodalmad, megpróbálok segíteni.”
- „Érthető a dühöd. Ilyen helyzetben én is mérges lennék.”
- „Minden okod megvan arra, hogy csalódott légy. Én is ezt éreztem, amikor annyi idős voltam, mint te.”
- „Szomorú vagy, megértem. De minden rendbe fog jönni.”
- „Szomorú vagy, és biztos vagyok abban, hogy jó okod van rá, szeretném hallani, hogy miért, mesélj!”
Miután jeleztük a gyerek felé az együttérzésünket, érezni fogja, hogy egy hullámhosszon vagyunk, attól a pillanattól jobban fogja érezni magát és segítséget fog kérni a probléma megoldásában. Például amikor a tinédzser feldúltan hazaér, becsapja a háta mögött az ajtót és a földre dobja a táskáját, érdemes így reagálni: „Feldúlt vagy, értem. Nem tudom, hogy mi váltotta ki, de biztosan nagyon jó okod van rá. Szeretném hallani, de előbb légy szíves vedd fel a földről a táskád!”
Az empátia végül győzedelmeskedik
Egyik szülő sem szeretné a gyermekét áldozatnak látni, és talán ez az egyik oka annak, hogy felnőttként előfordul, hogy kerüljük az empátiát. Inkább felmentjük a gyermekeinket a negatív érzelmeik alól egy egyszerű legyintéssel, ahelyett, hogy a legkisebb bizonytalanságukra is együttérzően reagálnánk, és megpróbálnánk közösen megoldást találni.Vegyük példának azt, amikor a kamasz fiú megosztja az egyik szülőjével, hogy bénának érzi magát a sportszakkörön és azon gondolkodik, többé nem megy az órára.
Szülőként kétféleképpen reagálhatunk a kétségeire:
A szimpatikus válasz:
„Szegénykém, fel fogom hívni az edződet és beszélni fogok vele. Nem fair, hogy a kispadra ültet, ahelyett, hogy gyakorolnátok.”
Az empatikus válasz:
„Értem, hogy mi bánt, fiam. Tudom, hogy milyen érzés azt hinni, te vagy a legtehetségtelenebb. Én is nagyon sokszor éreztem már ezt életemben. Talán most ez katasztrófának tűnik, de tarts ki, jobb leszel!”
Az első verzióval a szülő egyszerűen megpróbálja eltüntetni a gyermek pillanatnyi rossz érzését, mivel már valószínűleg ő is került korábban hasonló helyzetbe, és nem szeretné, ha a csemetéje is átélné ugyanezt. Ezen kívül ez nem igényel semmilyen érzelmi erőfeszítést a részéről, egyszerűen válhat megmentővé.
Ezzel szemben az empatikus válasz megköveteli, hogy a szülő elvonatkoztasson a saját érzelmeitől és jobban fókuszáljon a gyermeke érzelmeire. A felnőtt visszaemlékszik arra, hogy milyen érzés valamiben a legrosszabbnak érezni magát, így kapcsolatba léphet a gyermekével. Ez az önzetlen lépés, amitől a fiatal úgy érzi, hogy a gondviselője megérti és közel kerül hozzá, segít abban, hogy ő maga biztonságban érezze magát.
Gyakoroljuk az empatikus hozzáállást nap mint nap, mivel ez a viselkedés rugalmasságot és magabiztosságot teremt a gyermekben, megerősítheti őt, így legközelebb nem fogja elveszettnek és tanácstalannak érezni magát, ha valamilyen negatív dolog történik az életében.
Szöveg: D. E.
Fotó: Thinkstock
