Múlt héten betöltöttem a harmincegyet, és kicsit azt érzem, elfáradtam. A francokat, nem arról van szó, hogy öregnek érzem magam. Egyáltalán nem. Egyszerűen csak belefáradtam fél szemmel mindig azt figyelni, hogy másoknak vajon mi a véleménye rólam, nincs kedvem reggelente elégedetlenül állni a tükör előtt, vagy várni a sült galambot. Élni akarok. Anélkül, hogy egy perccel is tovább tolerálnék bármit, ami nem tesz jót nekem. Például a következő hat dolgot:
1. Egészségtelenül élni
Az elmúlt két évben többet voltam orvosnál, mint egész életemben. Két különböző betegségből kifolyólag hol vérvétel, hol szteroidkezelés miatt ültem a fehér padokon. Szinte már hazajártam a klinikára. Pedig nem éltem egészségtelen életet, de ezek szerint elég egészségeset sem. Ez a test annyi éven át tűrte azt a sok idegeskedést, stresszt, hogy itt az ideje viszonoznom a kitartását, mostantól én leszek érte. És egyébként meg egyáltalán nem nehéz lemondani a pillanatnyi örömöket okozó finomságokról, ha cserébe jobban érezzük magunkat a bőrünkben.
2. Tétlenül várni
Eddig mindig másokra vártam. Egy telefonhívásra, hogy valaki szóljon néhány jó szót az érdekemben. Kár volt. Visszanézve még azt is mondhatnám, hogy kicsit haragszom magamra. Huszonévesen a barátaimnak sokszor ismételtem: „Várom, hogy elkezdődjön az életem.” Ó, de sajnálom, hogy akkor nem volt ott egyetlen olyan ember sem, aki jól megrázzon. Mégis mire várunk?!
3. Negatívnak lenni
Sosem leszek túlzottan optimista, de olyan bátortalan és pesszimista sem, mint tiniként voltam. Az egyházi suliban bár mindenki egyenlőnek számított, én sokszor éreztem magam sokkal kevesebbnek. És ez nem a többiek viselkedéséből fakadt. Én taszítottam bele magam ebbe az érzésbe a belső negatív kommunikációmmal. „Mások sokkal okosabbak.” „Mások sokkal ügyesebbek.” Ez a degradáló énkommunikáció először nem saját indíttatásból fordult át kicsit pozitívabbá, az egyik tanárom segített elhinni, én is vagyok olyan jó, mint mások. Azóta hiszek úgy igazán magamban, és ha valami nem sikerül, nem keseredek el. Újrakezdem.
4. Versenyezni az idővel
Kifejezetten szeretem, ha amiatt nyafoghatok, hogy semmire nincs időm, mert az azt jelenti, hogy nem vagyok haszontalan. Imádom, hogy sok dolgom van. Hogy nem vagyok magamra hagyva, hogy másoknak szüksége van rám. Ezért soha többé nem versenyzek az idővel, inkább jól kinevetem, és másképp fogom fel a rengeteg elfoglaltságot.
5. Mindent túlparázni
Nem arról van szó, hogy másokat hibáztatok, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, akire valójában mások hozták rá a frászt egy-egy dologgal kapcsolatban. Ez általában úgy történik, hogy kicsit, a lelkünk mélyén aggódunk valami miatt, ezt a valamit megosztjuk egy baráttal és azáltal, hogy vele beszélünk a dologról, az icipici aggodalomból rövid idő alatt probléma lesz. Aztán már csak egy kis továbbgondolás az otthon csendjében, és azon kapjuk magunkat, hogy szorongunk. De most komolyan. Kinek kell ez?
6. Mások véleményével egy percig is foglalkozni
„Túl sokat beszéltem, igaz?”. Érdekes, hogy engem sokkal kevésbé érdekel, hogy mások mit gondolnak a külsőmről, viszont az annál inkább, hogy mennyire vagyok szimpatikus. Hogy jókor mondtam-e jót, hogy nem bántottam-e meg senkit a szókimondásommal… Még ebben a pillanatban is dolgozom azon, hogy ne akarjak folyton megfelelni mások elvárásainak. Azt hiszem, jó úton járok, de azt nehéz megválaszolni, hogy miért nem tudom elfogadni, ha más egyszerűen nem akar elfogadni.
Olvassatok még több pszichológiai témájú cikket a Nők Lapja Psziché magazinokban!
Szöveg: Dakos Edit
Illusztráció: Thinkstock
