Még két megálló és odaérek a célállomásomhoz, de nem akarok leszállni. Nem, nincs BKK-fétisem, egyszerűen csak akarva-akaratlan külső megfigyelője lettem egy pár fenti beszélgetésének (ne HIBÁZTASSON senki, az vesse rám az első követ, aki nem került még ilyen helyzetbe!) és tudni akarom a végét. Mert a lány úgy szegezte a kérdést a fiúnak, mintha az legalábbis a világ legnagyobb hibáját követte volna el. Fél füllel hallom a kínos csöndet, és közben valahol sajnálom is az ujjait tördelő vétkest, akinek láthatóan nagyon fontos a vele szemben ülő, valamiféle visszaigazolást elváró nő.

Pedig kizártnak tartom azt, hogy ő mindent jól csinálna.

1. Igen, van, hogy hibázunk

Mindannyian követünk el hibákat. Pont.

Sokkal többet, mint gondolnánk. Néha észrevétlenül is. Vannak kisebb tévesztéseink: „Nem, szerintem ma nem kell boltba menni; reggelre még bőven maradt tej.” De a hűtő valójában üres. És olykor előfordulnak nagyobb baklövéseink: „Még nagyon sok időnk van karácsonyig, bármikor megvehetjük az ajándékokat.” A vége pedig őrült kapkodás, átgondolatlan ajándékok, csúnya csomagolások és az „én megmondtam” féle bújtatott szemrehányás a másiktól.

A rövidke gondolatmenetemnek a fiú hangja vet véget: „Nem így akartam.”

Abban azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy nem direkt akarunk rosszat. A kérdés inkább az, hogy hogyan reagálunk, amikor kiderül, valamit rosszul csináltunk. Elfogadjuk, hogy tévedtünk? Bocsánatot kérünk a másiktól? Azt hisszük, hogy ennyivel el van intézve, vagy teszünk is valamit, hogy helyrehozzuk a hibáinkat?

Szerintem ez a fiú még a jobbik eset, mert ő beismeri, hogy rossz virágot választott a lánynak az évfordulójukra és őszintén sajnálja, hogy ráadásul még késett is a közös vacsorájukról.

2. Baj akkor van, ha nem ismerjük be

Hány olyan emberrel találkoztunk már, aki semmilyen körülmények között nem volt hajlandó beismerni a tévedését, még akkor sem, ha az eléggé nyilvánvaló volt? Olyannal, aki elhallgatta, megmásította a tényeket vagy kitalált valamit, ami alapján azt mondhatta, még jobb is, hogy így alakult. Pedig ez a beismerés dolog nem nagy kunszt: le kell ülni, magunkba nézni kicsit és kijelenti: igen, ezt elcsesztük.

De miért történik sokszor épp az ellenkezője?

A válasz: az egó, az önismeretünk. A kevés önbecsüléssel rendelkező emberek egója nem viseli el a tényt: hibázott. A valóság elfogadása, a beismerés túlságosan romboló hatást, törést eredményezne a belső kis lelkivilágában, ezért inkább védelmi mechanizmusként az egész bakit elfedi valami hülye magyarázattal. Megváltoztatja az elméjében lévő tényeket, és huss, így már nem is felelősek semmiért.

Visszatérve a villamosos párbeszédre, az már sosem derül ki, hogy utólag tett e valamit a fiú azért, hogy helyrehozza azt a „gigantikus” hibát. Ha nem, akkor sem tudom hibáztatni, mert őt már régen összetörték.

Csak kicsit máshogy.

Olvassatok még több pszichológiai témájú cikket a Nők Lapja Psziché magazinokban!

Szöveg: Dakos Edit
Fotó: Thinkstock