A poszttraumás stressz számos tünete között szerepel az álmatlanság, az ingerlékenység, a hirtelen bevillanó emlékképek feltörése, a rémálmok ismétlődése, bizonyos szituációk elkerülése (amik emlékeztetik az érintett személyt a traumára, vagy amelyekben újraéli őket), az állandó félelemérzés és az ijedtség. Ha mindezek olyan mértéket öltenek, hogy a traumatizált személy nem képes megfelelően élni az életét, végezni a munkáját és jelen lenni a családi életben, akkor feltétlenül szakmai segítséget kell kérni. Emellett hozzátartozóként, barátként több módon is támogathatjuk az illetőt.
Ne akarjuk „megjavítani”, hallgassuk meg!
A PTSD esetében a legtöbb, amit tehetünk, ha meghallgatjuk a másikat. Nem kell görcsösen ragaszkodni, ahhoz, hogy „megmentsük” őt, egyszerűen csak üljünk le, és hagyjuk, hogy kiöntse nekünk a lelkét. Ez többet ér minden tanácsnál.
A kulcs: figyelem és szeretet
Alakítsunk ki egy olyan közeget a számára, amelyben megtalálja a helyét, és amelyben támogató kezek között érezheti magát. Még ha nehéz is így látni a szeretett személyt, ne mondogassuk azt, hogy „majd túl leszel rajta” vagy „egyszer ez is elmúlik”. Ehelyett célszerűbb a következő mondatokkal erősíteni: Melletted vagyok., Segítek, amiben csak szeretnéd.
Türelem, türelem, türelem
Fontos tudni, hogy ami a sérültben lejátszódik, az nem rólunk, hanem róla szól. Ne vegyük tehát sértésnek, ha egy-egy rosszabb időszakban elutasít minket és úgy tűnik, nem értékeli azt a törődést, amit kap tőlünk. Maradjunk türelmesek, még akkor is, ha ez a legnehezebb.
Közös terápia a megértésért
Általában nehéz megértenünk, hogy mit él át egy traumatizált személy, és sokszor pont emiatt nem tudunk megfelelő segítséget és lelki támaszt nyújtani neki. Ahelyett, hogy fáradtan és megfásultan lemondanánk a támogatásáról, ha van rá mód, kérjünk közös találkozót az érintett terapeutával, aminek köszönhetően jobban beleláthatunk abba, hogy mi is történik pontosan a hozzánk közel állóval.
Empatikus hozzáállás
Ahelyett, hogy irracionálisnak titulálnánk azokat a félelmeket, amik jelen vannak a szerettünk mindennapjaiban, igyekezzünk megérteni azokat. Figyeljünk, és még ha elképzelhetetlennek is tűnik, próbáljunk belegondolni a helyzetébe.
Sajátos gyógyítási módszerek kizárva
Ne viselkedjünk úgy, mintha szakemberek lennénk, és végképp ne gondoljuk azt, hogy egy traumán átesett emberen segít az, ha visszavisszük egy ismerős helyszínre, „belehelyezzük” egy régi szituációba, esetleg összehozunk egy találkozót valakivel a múltjából. Ne kísérletezzünk, a terápiát minden esetben képzett segítő végezze!
Kérdezzünk és biztosítsunk!
Hogyan tudnék segíteni neked? Mit szeretnél? Hagyjalak egyedül? Beszélgessek veled? Mitől éreznéd magadat biztonságban? Mik a legnagyobb félelmeid? Ne féljünk feltenni a kérdéseket, de ami még ennél is fontosabb, ne féljünk kimondani és éreztetni: itt vagyok, támaszkodhatsz rám.
Nem minden trauma egyforma
Tudnunk kell, hogy minden egyes lelki trauma más és más, az emberek különféle módokon élik meg a problémákat, éppen ezért nem lehet egyféle séma alapján segíteni nekik. Meg kell találni a személyiségnek megfelelő megküzdési stratégiát, ebben pedig mi is támogathatjuk a szeretteinket. Ha például vannak olyan hobbijai (írás, zene, fotózás, festés, olvasás, sportolás stb.) amikkel ki tud kapcsolódni, akkor támogassuk ebben.
Magunkra is vigyázzunk!
A legrosszabb, amit egy poszttraumás stressz szindrómában szenvedő ismerős, házastárs, gyermek vagy szülő mellett átélhetünk, az a tehetetlenség. Pont ezért érdemes lehet nekünk is segítséget kérni, hogy az intenzív érzelmi hullámzások közepette megőrizzük a mentális egészségünket.
Szöveg: L. J.
Nyitókép: Getty Images
