„A kamaszkorral kapcsolatban él a legtöbb tévhit a szülők fejében – állítja Csík Veronika gyermek- és ifjúsági pszichológus. – Sokan önmagukat hibáztatják, ha a tinédzser elkezd távolodni tőlük, és lazít az addigi szoros szülő-gyermek kapcsolaton. Azt gondolják: rossz anya, apa vagyok, valamit biztosan elrontottam, amiért kiabál velem a gyerekem, kritizál engem, megszegi a szabályaimat. Holott valójában ebben az életszakaszban éppen ez a normális kamaszviselkedés. Ahogy a gyermek fejlődésének, ugyanígy a szülő-gyerek kapcsolatnak is vannak fázisai. A kisgyerekkorban elengedhetetlen a ragaszkodó szülő-gyermek viszony. A lányunk, fiunk érzelmileg függ tőlünk, idealizál minket. Kamaszként azonban ki kell szakítania magát ebből a szoros függésből, hogy létrehozhassa a saját identitását, és egészséges, önálló felnőtté válhasson. Ez a leválás pedig éppen a konfliktusok mentén történik. A gyereknek le kell bontania az ideális szülő képét, mert egy tökéletes anyáról nem lehet leválni. Meg kell találnia benne a hibákat, ezért jönnek a flegma megjegyzések és a viták.”
„MINDEN KÖZELEDÉST TÁMADÁSNAK VETTEM”
Így volt ez Fischer Viktória családjában is. „A nővérem két évvel idősebb nálam, és amikor kamasz lett, láttam, hogy anya milyen sokat idegeskedik miatta. Megfogadtam neki: én nem leszek ilyen! Ezt azonban nem tudtam betartani. Később már azt mondták a szüleim: velem még nehezebb volt, mint a testvéremmel – idézi fel Viki a tinédzser éveit. – Érzékeny voltam, mindenen felkaptam a vizet. Azt hiszem, amikor az ember kamasz, akkor másképp érzékeli a világot. Minden szóra úgy ugrik, mintha sértés lenne. Én is bármilyen apróságon össze tudtam veszni velük. Előfordult, hogy már éreztem: átléptem egy határt, mégsem hagytam abba a kiabálást. A leggyakrabban az volt a vita tárgya, hogy szerettem volna olyan helyre szórakozni menni, amelyről a szüleim úgy gondolták, még nem nekem való. A legjobb barátnőmet elengedték a bulikba, sok idősebb barátom volt, akik tovább maradhattak kint, elmehettek fesztiválozni, koncertezni, én pedig nem. Az ő véleményükre pedig jobban hallgattam, mert úgy éreztem, közelebb állnak hozzám. Azt gondoltam, én már 14 éves vagyok, sokkal jobban értek az én korosztályom problémáihoz, mint a szüleim! Ma már tudom, hogy nem akartak rosszat nekem, csak átadni az élettapasztalatukat. De akkor úgy éreztem, hogy meg akarják mondani helyettem a tutit, korlátozni akarnak. Minden közeledést támadásnak vettem. A nővéremmel is megromlott a viszonyom, mert ő már túl volt a lázadó koron, és a szüleim mellé állt. Azt hittem: az egész világ az ellenségem, és még inkább a barátaim felé fordultam.”
Viki akkoriban eltávolodott a szüleitől.
„Anya először nagyon szigorú volt. Csakhogy ez nem jött be, mert minél szigorúbb lett, én annál inkább ellenálltam. Ezért próbált a lelkemre beszélni. Elmondta, hogy neki ezek a viták fájnak, és aggódik miattam. Hogy ne okozzak fájdalmat nekik, ezután inkább füllentettem. Ki akartam kerülni a konfliktust. Azt gondoltam, amit nem tudnak, az nem fog fájni. Úgy jártam koncertekre, hogy azt állítottam, a barátnőmhöz megyek aludni. A vitás, ajtócsapkodós időszak akkor kezdett lecsendesedni, amikor komoly kapcsolatom lett. Ekkor már 17 éves voltam, a szüleim szimpatikusnak találták a páromat, elfogadták és megszerették. Anya sok mindenben segített, és helyreállt köztünk a bizalmi viszony.”
HARC A TRÓNÉRT ÉS A KIRÁLYSÁGÉRT
Csík Veronika is megjegyzi, hogy a kamaszkor a legnehezebb fejlődési szakasz, amikor a serdülőknek három feladatuk is van. Egyrészt el kell fogadniuk a biológiai, szexuális érés miatt megváltozott testüket. Másrészt ki kell alakítaniuk a saját identitásukat. Ki vagyok én? Milyen életet szeretnék élni? – ezekkel a kérdésekkel kell foglalkozniuk. Végül a harmadik, talán legnehezebb feladat: leválni a szülőkről, és saját kapcsolatokat kialakítani a kortársakkal.
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Iskolaválasztó 2017-es lapszámában olvashatjátok el.
Szöveg: Wéber Anikó
Illusztráció: Getty Images
