Mindig is vonzott a színház, de arról elképzelésem sem volt, hogyan lehet a színpadi világot az önismerettel és a személyiségfejlesztéssel összekapcsolni. Nagyon izgatott a dolog, ezért kíváncsian vágtam bele a tizenkét héten át zajló Légy önmagad! személyiségfejlesztő kurzusba. Az első találkozón öt, hozzám hasonlóan megszeppent szempárral találkozik a tekintetem. Négy nőből és két férfiból áll a csoportunk. Várakozóan fürkésszük két csoportvezetőnket, Győrfi Zsoltot és Gáborják Fannit. Elmesélik, hogy egy színjátszó táborban találkoztak. Zsolt korábban színész volt, és több mint húsz évig nevelt kamaszokat drámapedagógiai módszerekkel. Egykor Fanni is a növendéke volt. „Néhány felnőtt is odacsöppent a táborba, és azt vettük észre, hogy nagyon hasonlóak a problémáik, mint a kamaszoknak – mondja Zsolt. – Ugyanazokat a mozgatórugókat, gátakat, láncokat fedeztük fel náluk is. Ez a tapasztalat vezetett arra, hogy felnőttek személyiségfejlesztésében is alkalmazzuk a drámapedagógiát.”

Tudsz bízni a másikban?

Rögtön a kurzus elején nagyon erős bizalomgyakorlatokkal kezdünk. A legnehezebb számomra az, amikor a kör közepén állva el kell engednem magam, és teljes testsúlyommal rábízni magam a többiekre, akik jobbra-balra löknek. Mivel látom, hogy mindenki megpróbálja, én is erőt veszek magamon, és sikerül legyőznöm a szorongásomat. Felszabadító érzés, amikor ki tudom mondani: megcsináltam! Az emberek összeverődött csoportjából akkor és ott csapat alakul belőlünk, amelynek tagjai azért vannak itt, hogy egymást támogassák.

„Nem fogunk furán nézni vagy cinikusan beszólogatni, ha valamit sután csinálsz, hiszen itt nem nekünk, hanem magadnak kell megfelelned. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem ösztönzünk majd arra, hogy a lehető legtöbbet hozd ki magadból. Olyan ez, mint a rutinpálya az autóvezetésnél: védve vagy, hogy bátrabban gyakorolhass: ott a vezetésre, itt pedig az életre” – fogalmaz Fanni.

Fókuszálni tanulunk

„Töltsd ki a teret!” – így szól az egyik leggyakoribb instrukció. Szabadon járkálunk a térben úgy, hogy mindvégig egyenletesen oszlunk el a teremben, nincsenek köztünk „lyukak”. Közben folyamatosan befelé figyelünk: ügyelünk a tartásunkra, és arra, hogyan gördül a talpunk a talajon. Tapsra különböző utasításokat kapunk: például azt, hogy mozogjunk úgy, mintha vízben, szurokban vagy szélben lépdelnénk. Ez még erősebb koncentrációt igényel, hiszen át is kell élnünk ezeket a helyzeteket, mintha tényleg ott lennénk a vízben, a szurokban, a szellőben. A gyakorlatok hatására jobb lett a tartásom, könnyedebb a járásom, és magabiztosabban mozgok akár sok ember között is. Ami még ennél is fontosabb, megtanultam, hogyan vigyem bele magam százszázalékosan abba, amit éppen csinálok. Ha szurokban vagyok, nemcsak a lábam van a szurokban, hanem a kisujjam és a szempillám is. Minden porcikámmal és minden mozdulatommal benne vagyok a helyzetben. Ez sokat segít a munkámban is. Amikor interjút készítek valakivel, teljes lényemmel rá figyelek, amikor pedig írok, nemcsak szavakat teszek egymás után, hanem megtöltöm őket önmagammal, az érzéseimmel.

…

A történet a Nők Lapja Psziché 2016/5. számának 51. oldalán folytatódik.

Szöveg: Zádrovich Aliz

Fotó: Németh Gabriella