Szinte mindannyian átéltük már azt az érzést, amikor egy közösség nem fogad be, sőt, kirekeszt bennünket. Sajnos a jelenség mostanában egyre nagyobb teret és egyre durvább kifejezésmódot hódít magának. Csaknem minden osztályban van legalább egy gyerek, akit így vagy úgy, de lelkileg (és olykor fizikailag is) bántalmaznak a társai.

„SZÜLŐKÉNT TELJESEN TANÁCSTALAN VOLTAM”

Ma már középiskolába jár Dorka, akinek az életét nyolc éven át nagyon megkeserítették az osztálytársai.

„Kisebbik lányom, Dorka már 4 évesen, ovisként tudott olvasni, messze túlszárnyalta a kortársait, a szokásosnál egy évvel hamarabb mehetett iskolába – meséli a lány édesanyja, Anita (41). – Sajnos a társai, mivel kisebb volt, nem fogadták be, és állandóan fájdalmat okoztak neki. Fiatalabb volt náluk, mégis érettebb, hangot adott a véleményének, ami zavarta a többieket. Épp ezért nem volt menő vele lenni, soha senki nem akart mellette ülni, ellopták a színes ceruzáit, kukába dobták a kulacsát, amit nagyon szeretett, tornaórán sosem passzolták neki a labdát, a biciklije ülését bekenték ragasztóval, és így tovább. Az idő múlásával sem lett jobb a helyzet, még nyolcadikban is folyton bántották: kizárták az osztályteremből, vagy eldugták a székét, hogy ne tudjon leülni. A lányom mindezt nehezen viselte, állandóan szomorú és fáradt volt, az egykori ambiciózus természete mintha kiveszett volna belőle. Kisvárosban élünk, ahol korlátozottak a lehetőségek, így nálunk nem volt opció, hogy Dorkát esetleg egy másik iskolába vigyük. Próbáltam beszélgetni a többi gyerekkel, a szülőkkel, aminek az lett a vége, hogy még többet bántották a lányomat, amiért árulkodott otthon. Ha az osztályfőnöke vette a védelmébe, az is csak olaj volt a tűzre. A nővérével együtt rengeteget beszélgettünk vele, vidám családi programokat szerveztünk, amennyire csak engedték a lehetőségeink. Emellett elvittem gyermekpszichológushoz, és kapott egy kedves kiskutyát is, ami szintén sokat segített neki lelkileg. A helyzetet azonban csak az oldotta meg, amikor végre középiskolai közegbe került, ahol sokkal kedvesebben bántak vele. A kiközösítés rányomta bélyegét a lányom gyerekkorára, és ennyi küzdelem után számomra úgy tűnik, a bántalmazás ellen csak szélmalomharcot lehet vívni, és mai napig nincs rá valós megoldás az iskolákban.”

„FELNŐTTKÉNT SEM TUDOM ELFELEJTENI”

Andrea már maga is édesanya, de a mai napig nem felejtette el mindazt a traumát, amin középiskolásként keresztül kellett mennie. Mint mondja, annyit legalább profi tált belőle, hogy ha a kislányával hasonló történik, tud majd neki tanácsot adni, és bátorítani, hogy ezt is túl lehet élni.

„Vidékről kerültem egy nagyvárosi középiskolába – mondja Andrea (32). – Szegény családban nőttem fel, így még a táskámat és a ruháimat is a rokonok hordták össze, hogy egyáltalán el tudjam kezdeni a tanévet. Kollégiumba kerültem, és mivel nem voltam elég divatos, ezért az elit iskolában négy éven át tartó pokol várt. Engem, a visszahúzódó kislányt senki nem készített fel arra, hogy a nagyváros tele van előítélettel, és a külső alapján ítélnek meg. Nem tudtam, hogy a hagyományos fazonú bugyi vagy a borotválatlan hónalj főbenjáró bűn, és tökéletes céltáblája lettem egy osztálynyi kamasznak. A szobatársaim is kirekesztettek, mert szégyelltem elmondani, hogy én nem tudok csokit venni magamnak a büfében, mint ők. Ha épp nem csúfoltak, akkor szimplán levegőnek néztek, én pedig kétségbeesetten igyekeztem, hogy felzárkózzak hozzájuk. Amikor végre kaptam egykét divatosabb holmit, azt hittem, az majd csodát tesz, de még a nevelőtanár is csak annyit kérdezett: »Mi az, rátok szakadt a bank?« Ha beléptem a terembe, megszólaltak, hogy de büdös van, és sutyorogtak, röhögtek. Ekkor már rendszeresen sírva fakadtam, remegett a kezem és nehezen vettem a levegőt. Végül a pszichiátriára kerültem. Talán furcsa, de ott lettek először barátaim, olyan kamaszok, akik hasonló problémával küzdöttek. A pszichiáterrel azonban nem voltak jó tapasztalataim. Gyógyszerekkel akart tömni, hiába mondtam neki, hogy ettől a gondjaim nem oldódnak meg: a többiek nem hagyják abba a lelki bántalmazást. Ettől függetlenül ott, a pszichiátrián erősödtem meg. Rádöbbentem, hogy a kiközösítéssel szembeni harcban csak magamra számíthatok. Eldöntöttem, hogy én sem veszek tudomást a többiekről, és a suli mellett, szabadidőmben munkát vállalok, hogy legyen pénzem, és ne érezzem magam annyira elveszettnek, megalázottnak. A részmunkaidős eladói állásom az éjjel-nappaliban tartást és önbizalmat adott. Mivel többé nem reagáltam a többiek bántalmazására, hanem elengedtem a sértéseket a fülem mellett, leálltak vele, és új áldozatot kerestek.”

…

A cikk folytatását és konkrét tanácsokat a témában keressétek a Nők Lapja Iskolaválasztó 2016-os lapszámában.

Szöveg: Szurovecz Kitti

Illusztráció: Getty Images Hungary