Úgy vagyok jó, ahogy vagyok – rengetegen küzdenek azzal, hogy ezt az egyszerű mondatot teljes valójában a magukénak érezzék. A magabiztosság viszont nem egy állandó állapot. Meg kell küzdeni érte, méghozzá saját magunkkal. Vannak bizonyos technikák, amik segítségünkre lehetnek, hogy több önbizalommal éljünk – ilyeneket teszteltem egy hétig –, ám ezek csak kiindulási pontok. Az instrukciókat mindannyiunknak magunkhoz igazítva kell alkalmaznunk, minden nap figyelmet fordítva rájuk. A munka során azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy egy hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel teletűzdelt úton menetelünk éppen, a célhoz pedig nem lesz elég egyszer eljutni, hanem újra és újra meg kell közelíteni.

Próbáljunk ki valami újat

Vasárnap dél. Míg a családom többi tagja elégedetten kanalazza a forró levest, én épp a levegőben lógok, egy kézzel kapaszkodva egy mászóterem falán, és kínomban nevetek. Olyan erővel, hogy egy pillanatra komolyan megijedek, össze fogom pisilni magam.  Miközben a párom és a húga lentről instruálnak, én minden erőmmel próbálok átlendülni a holtponton, és valahogy felkapaszkodni a csúcsra. Nagy nehézségek árán végül sikerül összpontosítanom, az erőm is visszatér, és Pókembert meghazudtoló ügyességgel jutok fel a fal tetejéig. Hát megvagy, én Everestem, én 3 méteres Everestem – suttogom diadalittasan. Ezt követően a fanfárok zenéjével a fejemben ereszkedtem le a gyerekfalról, amit egy órával később már hatéveseket lekörözve – direkt figyeltem – játszva megmásztam. Pedig félek a magasságtól. Nem hisztérikus, pánikoló módon, de szorongok tőle. Ezért is töltött el még nagyobb büszkeséggel, hogy sikerült felérnem a csúcsra. Nagy küszködések árán, de sikerült.

Szakértők szerint időbe telik, hogy egy bizonyos dolgot kellő magabiztossággal tudjunk végezni. Ám, mivel ez a tevékenység is hamar rutinszerűvé válhat, az önbizalmunk megőrzéséhez szükségünk van arra, hogy újabb és újabb kihívásokkal mérettessük meg magunkat. Ezek során nem kell azonban a tökéletességre vagy a teljes sikerre törekedni, a magabiztossághoz már az egyszerű próbálkozás is elég. Minél több újdonságba kóstolunk bele, annál jobb. Ezáltal ugyanis nemcsak magunkat, a saját határainkat ismerjük meg jobban, hanem a világot is.

Tanuljunk meg hinni a belső hangunknak

Már tényleg megtanulhatnám, hogy mindig az első gondolat a jó. Az, amit általában elhessegetek, az, amire valójában hallgatnom kellett volna – így mérgelődtem ma reggel is, miután beleharaptam a csokis fánkba, ahelyett, hogy a vaníliásat vettem volna, ahogyan terveztem.

Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek általában jól működnek a megérzéseik. A gond csak az, hogy nem hallgatok rájuk, és valahogy mindig egy taktussal később döbbenek rá, hogy az első sugallatot kellett volna követnem. Ahogyan a fánkos példa mutatja, ez megfigyelhető a legapróbb, de a legnagyobb döntéseknél is. Ebből kiindulva magam is tudtam, hogy ezen a területen nem árt egy kis „gyakorlás”, főleg, ha azt akarom, hogy azt a belső hangot ne kiabálja túl minden alkalommal valamilyen korszakalkotónak hitt, bődületes butaság.

Szakértők szerint a kulcs az elménk elcsitításában van. Az ösztönök és az intuíciók, amik mindig a bennünk rejlő potenciálokra és a valódi vágyainkra mutatnak rá, ugyanis általában halkan szólnak az emberhez. Hogy ki zavarja meg őket mégis? A bűnös az elménk, aki a racionalitás erejével belénk csempészi a félelmet és a kételyeket. Éppen ezért, amikor nagy döntések előtt állunk, igyekezzünk mindig elcsitítani őt, és azt a megoldást választani, ami a kijózanító „de” előtt megfogalmazódott bennünk.

Én már ma reggel is erősen próbálkoztam vele, de úgy tűnik, eddig sikertelenül.

Ne féljünk a kudarctól

Személy szerint rettegek tőle. És talán mindenki így van vele, aki volt már mélyen. Holott hibázni és elbukni nem rossz dolog, csupán egy emlékeztető arra, hogy más módon kell próbálkoznunk. Az adott pillanatban a haragunkkal vagy a csalódottságunkkal küszködve ritkán tudunk erre koncentrálni, de idővel az ember mindig rájött, hogy a sikertelenség az élet természetes része, nem mellesleg az, amiből a legtöbbet lehet tanulni magunkról. Feltéve, ha képesek vagyunk szembenézni az esetleges hibáinkkal és tudatosítani, hogy mi az, amit később másként kell csinálnunk. Emellett nem árt, ha azt is elfogadjuk, hogy a kudarc nagyon is gyakori állomás a sikerhez vezető úton.

Édesanyám, velem ellentétben, menthetetlen, örök optimista. Szerinte nem léteznek problémák, csupán feladatok, amiket meg kell oldani. Nem mondom, hogy minden alkalommal, amikor egy gonddal találom magam szemben, ez a felfogás jut eszembe, az viszont biztos, hogy egyre többször próbálom magam emlékeztetni a szavaira. Igyekszem nem pánikolni, hanem elhinni, hogy nincs olyan dolog, amit ne lehetne megoldani, hogy végül létjogosultságot kapjon az állandóan mantrázott mondat: úgyis minden rendben lesz.

Gyakoroljunk erőt sugárzó pózokat

Percek óta a tükör előtt állok, csípőre tett kézzel, kisebb terpeszben, felszegett állal. Vagyis, nyugvó Superman-pózban – ez természetesen nem a tudományos neve – , ami arra hivatott, hogy több magabiztosságot, erőt és optimizmust sugalljunk általa. Ezzel pedig mi is elhiggyük, hogy mindezek birtokában vagyunk. Ahogy a tükörképemet nézem, egyelőre nem kerít hatalmába egyik érzés sem a felsoroltak közül, csupán örülök, hogy a párom nincs otthon és a macskákon kívül senki nem látja, amint győztes pózba vágom magam. Eszembe jut, mennyire érdekes, hogy a szakértő által javasolt testtartás egyáltalán nem illik a nőkhöz, és talán ez az, ami miatt én is idegenül, kényelmetlenül érzem magam benne.

Az vitathatatlan, hogy a testbeszédünk sokat elárul rólunk: arról, hogyan viszonyulunk a környezetünkhöz, a stresszes helyzetekhez, a kihívásokhoz, és a magunkkal kapcsolatos érzéseinket is befolyásolja. Utóbbi miatt szerintem különösen fontos, hogy megtaláljuk a hozzánk legközelebb álló tartást, amiben magabiztosak lehetünk. A legjobb, ha megfigyeljük, milyet veszünk fel,  amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben, és igyekszünk azt reprodukálni a későbbiekben. De csak és kizárólag akkor, ha a repülésből leérkező Superman-póz tőlünk is távol áll.

Ünnepeljük meg az eredményeidet

Személy szerint hajlamos vagyok annyira belepörögni a mókuskerékbe, hogy elsiklok azok felett az eredmények felett is, amiket meg kellene ünnepelni. Holott megdolgoztam értük. A magabiztossághoz pedig rengeteget hozzátesz, ha egy pillanatra megállunk és kellő figyelmet fordítunk a legkisebb sikerre is. Így a héten, ebben a szellemben elkezdtem tudatosan odafigyelni ezekre. Azt azonban kikötöttem, hogy nem csak a munkahelyi dolgokról emlékezem meg, hanem azokra az alkalmakra is kivételesként tekintek, amikor ráérősen el tudok menni a piacra, bevásárolni és hatalmas, ünnepi ebédet főzni a barátomnak, különösebb indok nélkül.

És tényleg, az ilyen apróságokért érdemes élni!

Higgyünk magunkban

Hangzatos, ám annál tartalmasabb utasítás, amibe azonban nem lehet úgy belevágni, mint ahogyan a fogyókúrát tervezzük, és „Majd hétfőtől!” felkiáltással magunkba tömjük az ötödik szeletet a nagymama isteni meggyes pitéjéből. Senki sem fog egy csapásra, holnaptól hinni magában. Sok-sok éves kitartó és nem utolsósorban folyamatos munkára van szükség ahhoz, hogy megismerjük a határainkat, az erősségeinket, és megtanuljuk, hogyan tudunk a legnagyobb gödörből is felállni. A magunkba vetett bizalmat is ugyanolyan nehéz felépíteni, mint amit másokkal szemben táplálunk.

Én is még tanulom, kitartóan tapasztalom. Az önmagunkba vetett hit ugyanis nem olyan, amit egyszer leemelünk a polcról és végig ott lesz majd a zsebünkben. Minden kudarc után újra és újra meg kell találnunk magunkban azt a dolgot, ami miatt azt mondjuk, hisszük, hogy legközelebb sikerülni fog. És a kulcs tényleg a gondolatokban rejlik.  Az elménk ugyanis hihetetlen teremtő erővel bír. Ha azt mondjuk, képesek vagyunk elérni a kitűzött célt, ha magabiztosabbak vagyunk, nagyobb eséllyel teljesül be, amit szerettünk volna.

Ne versengjünk másokkal

Szerencsére már viszonylag korán megtanultam, hogy mennyi energiát és felesleges szorongást spórolok meg magamnak, ha mások helyett mindig a saját feladataimra, eredményeimre koncentrálok, illetve arra, hogyan tudnám a legjobbat kihozni mindig az előttem álló helyzetekből. Persze álságos lenne azt mondani, hogy időről időre nem fog el a sárga irigység egy-egy ismerősöm miatt a Facebookot görgetve, de igyekszem hamar elűzni ezeket a komor felhőket, hiszen valójában sosem tudhatom igazán, hogy a szakmai vagy magánéleti sikerek mögött mennyi munka, áldozat bújik meg. Ilyen szempontból tehát a másokkal való versengés megszüntetése nem volt olyan kiemelt feladat, amire külön koncentrálnom kellett. Inkább csak megerősítettem magam a gondolatban, hogy mindig minden tőlem telhetőt igyekszem megtenni azért, hogy elérjem a kitűzött céljaimat, de mellette ne felejtsek el örülni a mostnak, a jelen állapotoknak is.

A magabiztosság elérésénél nagyon is fontos komponens, hogy a saját személyes fejlődésünkre koncentráljunk ahelyett, hogy mindig azt bizonyítsuk, miért és miben vagyunk jobbak másoknál. Nem beszélve arról, hogy az ilyenfajta összeméricskélés bizonyos szempontból mindig is illúzió marad, hiszen – jó esetben – lényegében mindannyian birtokában vagyunk azoknak a dolgoknak az életben, amikre igazán szükségünk van. A határainkat pedig általában nem más, hanem mi szabjuk meg magunknak. De, ahogy Audrey Hepburn mondta: „Semmi sem lehetetlen, magában a szóban is benne van, hogy lehet.” És ez a legfőbb tanulsága az egyhetes instant magabiztosság tréningemnek is.

Szöveg: Filákovity Radojka

Fotó: Thinkstock