Ma megint nem jó veled. Igen, veled, hozzád beszélek, aki mereven rám bambulsz. Ma megint ott vannak azok a karikák a szemed alatt, amik miatt úgy tűnik, mintha az arcod egy képlékeny massza lenne, ami a gravitációval elindult lefelé – mondhatom, nem szép látvány. Ma az előtted álló nap súlya már megint jobban nyomja a válladat, nagyon fáj, látszik, ahogy meggörnyeszt. Emiatt érzékenyebb vagy, nyomott és szomorú. Emiatt ma nem vagy szórakoztató, vagy jófej, amilyen szoktál lenni. Emiatt ma megint nem szeretlek.

Ez a párbeszéd reggel a saját fürdőmben hangzott el. Fél nyolc volt, a tükör előtt álltam és rajtam kívül senki más nem volt a szobában. Hogy gyakoriak-e az ilyen beszélgetések? Időről időre előfordulnak.

Szeretni magunkat ugyanis sosem volt még olyan nehéz, mint most, amikor mindenhol ezt hirdetik. Miközben ugyanis önmagunk elfogadásáról mantráznak a médiában, adnak ki tetemes mennyiségű könyveket és értekezéseket, addig a modern kor embere a sikert, a népszerűséget és a harmóniát – vagyis a boldogságot – rengeteg dologhoz köti: dekoratívnak, erősnek, mindenre képesnek kell lennünk, jónak a szakmánkban, sokat kell tennünk a testi és lelki egészségünkért, a magabiztosság sem elhanyagolható és az sem, hogy jó társak, barátok vagy anyák/apák legyünk. Ha pedig egy komponens is hiányzik belőlünk, hogyan lehetnénk úgy igazán jóban önmagunkkal?

Miért olyan könnyű szeretni másokat és miért olyan nehéz magunkat?

Buddha szerint mi magunk – ahogyan mindenki más ebben az univerzumban – megérdemeljük a saját szeretetünket és ragaszkodásunkat. Ez pedig rendkívül pontosan rámutat az egyik legnagyobb problémára, ami a szeretettel és az elfogadással kapcsolatos. Pontosabban, hogy azt könnyebb másnak adni, mint önmagunk felé táplálni. Hiszen, míg a családtagjainkat, barátainkat, kollégáinkat, sőt még a távolabbi ismerőseinket is attól függetlenül vagyunk képesek szeretni, hogy milyen méretű ruhákat hordanak, hogy hány kilót mutat éppen a mérleg alattuk, népszerűek-e, mennyire sikeresek a szakmájukban vagy van-e párkapcsolatuk, addig önmagunk megítélésében ezek a tények mind többszörös szorzóval bírnak.

„Régen nagyon zavart, hogy magas vagyok, nagy az orrom, fura az arcom, nincs se szemöldököm, se szempillám, annyira szőke vagyok” – mondja a 26 éves Annabella, aki azonban gyorsan azt is hozzáteszi, hogy a család, a közvetlen környezet sokat tud formálni önmagunk megítélésén. „Anyut például soha nem hallottam, hogy megjegyzést tesz a testére. Az, ahogy ő járt előttem példával, hogy tudott nevetni a hibáin, hogy nem gyötörte magát diétákkal, valószínűleg idővel, tudat alatt velem is megértette, mennyire nem ezektől a dolgoktól leszek szeretnivaló ember vagy jobb nő. Ha belenézek a tükörbe, és valami éppen nem tetszik magamon, akkor megpróbálok mosolyogni rajta” – vallja a Annabella, hangsúlyozva, hogy a humor és az önirónia nagyon fontos a rosszabb napokon.

Arra pedig a 30 éves Lilla a legjobb példa, hogyan tudnak a szorongások sok munkával enyhülni. Annak ellenére, hogy gyerekkorában rengeteg nehézsége akadt önmaga elfogadásában, tudatosan dolgozott a „hiányosságain”. „Magabiztosság, társas értelemben vett nyitottság – régen ezeknek híján voltam, legalábbis így éreztem. Éppen ezért igyekeztem változtatásokat tenni” – fejti ki. Serdülőként pedig a hangsúly – mint ahogyan az a tinédzserekre jellemző – a külsőségekre helyeződött, ami Lillánál egy ideig féktelen fogyasztásba csapott át. A fast fashion üzletek és a drogériák ígérte szépségnek viszont nem volt sokáig jelentősége. „Mire elhittem, hogy szép vagyok és mondjuk így, népszerű, addigra váltak számomra kevésbé fontossá ezek a dolgok. A környezettudatos gondolkodásmód, a minőségi társkapcsolatok megőrzése és a biztonság keresése a magánéletben, illetve a munkában viszont annál inkább.”

Az életfeladatuk: megszeretni önmagukat

A valódi értékekre való koncentrálás teljesen más megvilágításba helyez mindent, így az erősségeinket és ez által önmagunk megítélését is. Jól tudják ezt azok a nők, akiknek a legnagyobb démonjaikkal kellett megküzdeniük ahhoz, hogy el tudják fogadni magukat, hogy szeretni tudják azokat a dolgokat is, amik miatt a többségi társadalom vonakodva tekint rájuk, és hogy végül emberek millióinak példaképévé váljanak.

Winnie Harlow napjaink egyik legismertebb modellje, aki sokat tett azért, hogy a szépség fogalmát az emberek és a divatvilág is tágabban értelmezze. Ám a sorsa másként is alakulhatott volna. Az iskolában ugyanis annyit zaklatták a külseje miatt, hogy az öngyilkosság gondolata is erősen foglalkoztatta. Ha nem fogadja el és nem szereti meg, akit a tükörben lát, ma nem ösztönözne minden pigmenthiánnyal, vagyis vitiligóval küzdő beteget arra, hogy bátran mutassák meg magukat, ne szégyelljék a testüket – mert az éppen a különbözősége miatt gyönyörű és szeretnivaló.

„Olyan vagyok, amilyennek lennem kell” – vallja a világ egyik legmegosztóbb művésze és modellje, Melanie Gaydos, aki egy ritka genetikai rendellenességben szenved, ami miatt nincsenek fogai, haja, szempillája és szemöldöke. Ennek ellenére ő sosem érezte magát csúnyának, a környezete reakciói viszont sokszor frusztrálták. A kiteljesedést a művészetekben és a modellkedésben találta meg, ez az, ami szárnyakat ad neki, és amitől úgy érzi, már senkinek sem kell megfelelnie önmagán kívül.

Hogy mi a közös a két fiatal lányban? Tisztában vannak a képességeikkel, önmagukat pedig nem a külsőjük vagy mások véleménye alapján ítélik meg, hanem a lelki erejük, a kitartásuk, a kedvességük és az emberségük teszi őket szerethetővé saját maguk számára. És végtére is, nem ezek a dolgok, amik igazán számítanak?

Tudatos nevelés gyerekkortól

Önmagunk szeretete meghatározza a napjainkat: a világhoz és az emberekhez fűződő viszonyunkat. Azt, hogy a későbbiekben, mennyi feladatunk lesz ezen a területen, nagyban befolyásolja az otthonról hozott minta. Ha támogató, biztonságos közeget teremtünk a gyerekünknek, amiben szabad lehet, sokat segít abban, hogy felnőttként hogyan ítéli meg önmagát. Szakértők bizonyították, hogy a szorongó, teljesítményorientált közegben nevelkedő csemeték, akikre túl nagy nyomás nehezedik a gyermekkorukban, kevésbé lesznek magabiztosak felnőttként, és a magukkal szemben, illetve a környezetük által feléjük támasztott elvárások miatt labilis lelkiállapottal rendelkeznek majd. A folyamat pedig tovább generálja önmagát, hiszen egy ilyen ember utódjai is hasonló cipőben járnak majd, ha nem fordítanak tudatosan figyelmet arra, hogy dolgozzanak önmaguk elfogadásán, szeretetén.

Hogyan alakíthatunk ki jobb viszonyt magunkkal?

Saját magunk szeretete az origó, vele tudunk mások felé is nyitottan állni, szabadabban élni, bátrabban fogadni a szembejövő problémákat. Annak, akinek nehézségei adódnak ezen a területen, jó hír, hogy a folyamat tanulható. Gary Chapman, párkapcsolati szakértő és házassági tanácsadó rámutat, mennyire fontos ebben a munkában a gondolatok ereje. Segít, ha feljegyezzük azokat az erősségeinket, amikért hálásak vagyunk, és minden nap elmondjuk magunknak. Dokumentáljunk mindent, amit eddig elértünk, és koncentráljunk ezekre a sikerekre, így csitítsuk el a belső kritikus hangunkat. A szeretet egy másik hatékony kifejezési módja, ha ápoljuk az egészségünket. Rendszeresen sportolunk és tápanyagokban gazdag ételeket fogyasztunk. Figyeljünk oda a lelkünk rezdüléseire: ne vállaljuk túl magunkat, igyekezzünk olyanokkal körülvenni magunkat, akiket szeretünk, és olyan dolgokkal foglalkozni, amennyit csak tudunk, amik feltöltenek, boldoggá tesznek. Meditáljunk minden nap, hogy tiszta fejjel tudjunk nekivágni a nehézségeknek. Ne szorongjunk túlzottan mindenen. Minden nap magában hordozza ugyanis a lehetőség, hogy jobb legyen, hogy mi is jobbak legyünk.

Mutassuk ki, ahányszor csak tudjuk

Mindenkinek magának kell rájönnie, mi az, amivel a legjobban ki tudja fejezni, illetve táplálni tudja maga felé a szeretetét. A 41 éves Piroska rendszeres jógával ajándékozza meg magát, ami segít neki, hogy türelemmel legyen önmagához és a környezetéhez. „Ajándék magamnak az idő, amit erre szánok, nagyon jól érzem magam tőle” – mondja. Lillánál viszont teljesen átalakultak a dolgok, amióta anya lett. Míg eddig egy jól időzített fodrászatlátogatás vagy egy turkálóba való betérés, illetve a testmozgás tette ki az én-ideje egy részét, most, hogy gyermeke született, az „én-idő” a baba ideje lett. Így legutóbb egy háborítatlan gyantázás a fürdőszobában adta meg a magának szánt örömet.

Apróságok, sokszor mégis egy egész univerzumot jelentenek. Az igazi szeretetet ezek a kis gesztusok teszik kézzel foghatóvá. A nagyok pedig, mint a türelem, a tisztelet és az elfogadás időtállóvá. Mindegyik elengedhetetlen ahhoz, hogy amikor utolérnek a rosszabb napok, amikor gyengébbnek és elesettebbnek, esetleg kevésbé szépnek érezzük majd magunkat, akkor is meg tudjuk simogatni a már korán reggel sajgó vállunkat, és azt tudjuk mondani: az összes kételyeddel, bánatoddal és fájdalmaddal együtt is – szeretlek.

Szöveg: Filákovity Radojka

Fotó: Thinkstock, facebook.com/pg/officialwinnieharlow, facebook.com/melanie.gaydos.model