Szenvedély. Imádat. Hasonulás. Odaadás. Lelkesedés. És még sok minden más. A rajongás rengeteg módon értelmezhető, összetett fogalom, amit filozófusok hosszú évek óta próbálnak meghatározni – sikertelenül. Maga a pszichológia tudománya is sokáig ingoványos területként kezelte a témát, gyakorlatilag csak az utóbbi 15-20 évben kezdték a jelenséget behatóan vizsgálni. Robert J. Vallerand, egy kanadai pszichológus volt az, aki először írta le, hogy az emberek nagy hányada szenvedélyesen kötődik különböző tevékenységekhez. Ő a szenvedélynek két típusát különböztette meg: a harmonikus és a megszállott szenvedélyt.
A harmonikus szenvedély egyfajta motivációs erő, ami anélkül inspirálja az embert, hogy veszélyt jelentene számára. Sportolók és művészek esetében ez jól megfigyelhető, szakmájukhoz, hobbijukhoz való kötődésük az identitásuk részévé válik. Ellenben a megszállott szenvedélyt átélő emberek leküzdhetetlen vágyat éreznek bizonyos cselekedetek elvégzésére, de ha ezt nem tehetik meg, azt személyes kudarcként, sőt, akár támadásként élik meg. Ettől pedig csökken a saját önértékelésük.
Fan(atizmus)
Ez a fajta megszállott szenvedély könnyen fanatizmusba csaphat át. Amikor a rajongó már képtelen különbséget tenni a fantázia és a valóság között, amikor elszakad a való élettől a rajongása tárgya miatt, amikor a személyisége olyan változáson megy keresztül, ami egyáltalán nem jellemző rá – például nem korához illően kezd el viselkedni – akkor beszélhetünk fan, azaz rajongó helyett fanatikusról. De mennyiben jelent ez veszélyt? Ha a mexikói-amerikai énekesnő, Selena Quintanilla Pérez példájára gondolunk, akkor nagy mértékben.
A lány a 90-es évek egyik legnagyobb feltörekvő sztárja volt, 1994-ben Amor prohibido (Tiltott szerelem) című albumával még Grammy-díjat is nyert. Selena a saját rajongói klubjának elnökét, Yolanda Saldívart, mint „elkötelezett fant” bízta meg üzleti ügyeinek vezetésével is, a nőt gyakorlatilag családtagként kezelte. Yolanda azonban – a rajongása ellenére – rengeteg pénzt sikkasztott tőle, majd lebukása után lelőtte az énekesnőt, aki belehalt sérüléseibe. Ebből a példából sajnos jól látszik, hogy a rajongó és a rajongás tárgya sincs feltétlenül biztonságban, ha a szenvedély „túl közel kerül”.
Kamaszkori szerelmek és felnőttkori megszállottság
Habár a szakirodalom elsősorban a kamaszkortól eredezteti a rajongás kultuszát, valójában már ennél sokkal korábban kialakulhat bennünk a csodálat egy bizonyos témakör iránt. Én például gyerekként igazi Micimackó-fan voltam. Kívülről fújtam a mesét, csak a micimackós tányéromból voltam hajlandó enni, csak a micimackós pólóban akartam járni, de mindennél jobban vágyakoztam egy saját Micimackó plüssfigurára is, amit végül nem kaptam meg. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a fogyasztói társadalom már ilyen korán belénk sulykolja, hogy az adott divatnak megfelelően alakítsuk ki az életünket.
Természetesen a kamaszkor az, amikor a rajongás elmélyül bennünk. Identitásunk kereséséhez, valamint a környezetünkben betöltött helyünk meghatározásához szükség van arra, hogy fiúbandák tagjain, éppen trendi színészeken és énekeseken keresztül rátaláljunk önmagunkra. A kortárs barátságokban nagy szerep jut annak, hogy ki kiért rajong, kiben látja a példaképét vagy éppen kit utál. Ez teljesen természetes folyamat, emiatt szülőként kár aggódnunk – még akkor is, ha látszólag sokkal több időt tölt a gyerek kedvenc sztárjainak tanulmányozásával, mint a tanulással. A legtöbb esetben teljesen ártatlan dologról van szó, ami az útkereséshez szükséges.
A felnőttkori megszállottság azonban más kérdés. A hormonbombaként ketyegő tinédzsernél érthető, ha vágyakozó pillantásokat vet az aktuális kedvencére és úgy érzi, hogy szerelembe esett. De egy felnőtt embernél, akinek munkája, családja, kialakult egzisztenciája van, ez a fajta fellángolás igencsak veszélyes lehet, elég a fenti példára gondolni. A jelenlegi társadalmi és gazdasági berendezkedés és a közösségi média térnyerése pedig csak még inkább megkönnyítik ennek kialakulását az enyhétől az egészen súlyos esetekig.
Fordulópont a történetelemben
A rajongás fontos jelenség volt az emberi történelem során. Az őskorban a legjobb vadász lett a többiek eszményképe, őt örökítették meg a barlangrajzokon. A görögöknél mindenki az isteneket imádta. A középkorban a zeneszerzők igazi rocksztárnak számítottak. A rajongás tehát egyáltalán nem új keletű dolog, de igazán a tömegmédia megjelenésével vált ennyire meghatározóvá. Attól a pillanattól fogva, hogy a mindennapi életünket már a televíziós műsorok is formálni kezdték, még intenzívebb nyomásnak lettünk kitéve. A sztárkultusznak köszönhetően a hírességek követendő példaképpé váltak, és ahogyan egyre több zenei stílus, mozifilm vagy éppen divatmodell született, úgy kezdett a celebek véleménye, életmódja minél többet nyomni a latban. Napjainkban pedig egész iparág épül arra, hogy a rajongásunkat életben tartsa.
Vérszívóktól a soft pornóig
Nem kell túl messzire mennünk a múltban, hogy konkrét példákon keresztül szemléltessük a szórakoztatóipar működését. 2008-ban, a Twilight-sorozat első részének megjelenésével egy újfajta férfiideál vált meghatározóvá. A korábbi maszkulin bálványok helyét a feminim tulajdonságokkal felruházott Edwardok vették át, ráadásul Stephenie Meyer karakterének köszönhetjük azt is, hogy a vámpírkultusz újraéledt. Mindenki szeretett volna egy szeletet a tortából, így elárasztottak minket a vérszívós alkotások – még a komoly, érett nők is kicsit eszüket vesztették ezektől. A ragadozó vámpír, aki mindent megtesz embersége megőrzése érdekében több férfitípust egyesített magában, ez tette – és teszi mai napig – a vérszívókat annyira vonzóvá. Ezért válhattak a rajongás tárgyává.
A hányattatott sorsú hősök persze amúgy is mindig érdekesek voltak, valószínűleg azért, mert nem tökéletesek, és így sokkal könnyebb velük azonosulni – lásd a disztópiák szereplőinek egész sorát, akik a maguk gyengeségeivel együtt képesek valami világrengetőt alkotni. De említhetnénk a felnőtt könyvek sikerszériáját is. A szürke ötven árnyalatával egy olyan piaci rés nyílt meg, amire, a könyvet övező tömeghisztéria láttán úgy tűnik szükség volt. Volt, aki imádta, volt, aki utálta, de a lényeg az, hogy az emberek beszéltek róla és ezzel kultuszt teremtettek köré.
K, mint királyi család és Kardashian
Míg a 90-es éveket és a korai kétezreseket a mozisztárok és zenei szereplők körül kialakult rajongás határozta meg, az utóbbi időben társadalmunk újfajta ideálokat teremtett magának. A királyi család, mint az idill példaképe ugyan a 80-as évek óta folyamatosan ott lebeg a szemünk előtt, de a közösségi médiának hála az elmúlt néhány évben felértékelődött a szerepük. Mindent tudunk róluk, a magánéletükről, a szokásaikról, sőt, a hibáikról is, de ez utóbbit elnézzük nekik – például Harry herceg sokszor botrányos viselkedését – csak azért, mert „kékvér” folyik az ereikben. Ha nem is tudatosan, de rájuk akarunk hasonlítani, mert olyan megfoghatatlannak tűnő eszményt testesítenek meg, amire valahol a szívünk mélyén mindannyian vágyunk.
Persze más példát is említhetünk. A Kardashian-klán egészen más értékeket és életmódot képvisel, mégis rengetegen vannak, akik őket tartják követendő idolnak – Kim Kardashiannak csaknem 100 millió követője van az Instagramon. A királyi családdal ellentétben az ő erejük nagyobb részben a közösségi médiában rejlik, annyira ügyesen adták el a Kardashian nevet mint márkát a virtuális világban, hogy mára egész birodalmat építettek fel. A fiatalok rájuk akarnak hasonlítani, mert lazák, sikeresek és rengeteg pénzük van.
Kellenek nekünk a példaképek?
A Kardashian-példa kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy biztosan szükségünk van-e emberi ideálokra, pláne olyanokra, akiknek az életvitele egyáltalán nem türközi a való életet? Nem kétséges, hogy az idolok jelentőséggel bírnak, de nem olyan értelemben, ahogyan azt a közösségi média és a fogyasztói társadalom manapság közvetítik számunkra. A példaképeknek identitásformálóaknak kell lenniük (és nem csupán külsőségekben), de csak addig a pontig, amíg a rajongás irányítható. Abban a pillanatban, hogy valaki elveszíti a kontrollt és a realitással való viszonyát, behódol egy mesterségesen kreált világnak, amibe könnyen beleragadhat. Onnan pedig csak nehezen lehet szabadulni.
Szöveg: Debreceni Andrea
Forrás: vallerand.socialpsychology.org, mindennapipszichológia.hu
Illusztráció: Pinterest, Thinkstock
