Ez az írás nem egy esettanulmány. Többet szeretnék annál, mint elmesélni, hogy a körút és a Mester utca sarkán bevárt egy fickó, miközben hazafelé tartottam. Többet annál, hogy az utcák között kicselezett, elém került, és berántott egy furgon mögé. Nem erőszakolt meg. Csupán a meztelen altestéhez szorított, matatott egy darabig, nem tudom, meddig, majd elszaladtam. Ennyi az én történetem, de ezen keresztül át tudom érezni a zaklatott ember helyzetét, és a saját példámon keresztül választ adhatok azokra a „klasszikus kérdésekre”, amik sokakban felmerültek.

„Miért hagyta magát?”

El kell keserítsek mindenkit, mert ez a kérdés nem hangzik el. Egyik zaklató sem kérdezi meg, hogy hagyjuk-e magunkat. Nincs gondolkodási idő, a döbbenet letaglóz, a lábunk nem engedelmeskedik, a testünk mintha másé lenne. A sokk lebénít, nincs idő, nincsenek józan gondolatok. A szexuális zaklatásra nem vagyunk felkészülve, váratlanul ér bennünket, és bizony előfordul, hogy egy spontán dologra nem a legjobban reagálunk.

„Minek öltözött úgy?”

Nos, azon az estén nem volt rajtam semmi kihívó. De ha lett volna sem jogosít fel senkit arra, hogy bármit tegyen velem – hangsúlyozom –  az engedélyem nélkül. Lehet, hogy valakinek új lesz, amit mondok, de mi, nők nem azért öltözünk fel csinosan, hogy minden férfi, aki megkíván minket, vagy ellenőrizné a fenekünk feszességét vagy a mellünk valódiságát, valóban meg is tegye azt. Az különböztet meg minket az állatoktól, hogy képesek vagyunk uralkodni az ösztöneinken.

„Csak próbálkozott, mi abban a rossz?”

Ha egy férfi hozzám dörgöli az altestét – hangsúlyozom –  az engedélyem nélkül, vagy ráteszi kezemet a férfiasságára, akkor az nem próbálkozás, nem udvarlás és nem romantikus. A szex két ember közötti kölcsönös megegyezésen alapuló esemény. A fenti esetben szó sem volt kölcsönösségről, és feltételezem, hogy más áldozatok is hasonlóan nyilatkoznának.

„Miért nem futott el?”

Én szerencsére elfutottam. Mert egy ismeretlen támadott rám, de el sem tudom képzelni, hogy mit tennék egy olyan esetben, ahol valaki, akitől függök, kihasználja a helyzetét. Minden elismerésem azoké, akik egy ilyen szituációban megrázzák magukat, és azt felelik, mondjuk a főnöküknek, hogy: „köszi, én ezt nem akarom, inkább rúgj ki”. A félreértések elkerülése végett, megtennék minden tőlem telhetőt, hogy ne történjen semmi olyan, amit nem akarok, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan reagálnék.

„Eddig mire várt?”

Most elmondom: arra vártam, hogy egy életre kiverjem a fejemből ezt a borzalmat, és az utolsó, amire vágytam, hogy még egyszer felelevenítsem. Emellett elmondhatatlanul nehéz megbirkóznom a szégyenérzettel, mert bármilyen furcsa, az én fejemben is lejátszódtak a fenti kérdések: Miért hagytam magam? Biztos volt rajtam valami kihívó? (Többet nem veszek fel feszes nadrágot.) Végül is lehetett volna rosszabb is, mert ez nem is volt annyira szörnyű. Ugye? (Valójában bármi történt, mindenképpen szörnyű.) Egyébként is, miért nem futottam el hamarabb, miért cövekeltem le, mint egy idióta, miért nem rúgkapáltam, ordítoztam, üvöltöttem? Tényleg ennyire szerencsétlen vagyok? És, hogy miért most? Mert a többiek ereje felbátorít, és dolgozik bennem a kötelességtudat, hogy én is elmondjam. Egyrészt, hogy feloldozzam saját magamat, és, hogy a történetem éberségre intsen másokat, hogy velük soha ne történhessen meg hasonló.

Az elmúlt hónapok zaklatási botrányaival kapcsolatos kérdésekkel kiemelten foglalkozunk a Nők Lapja 2018/5. lapszámában. A magazin január 31-étől kapható az újságosoknál.

Szöveg: Mészégető Marcsi

Illusztráció: Thinkstock