Megvan az a lány a társaságból, aki vidám, nagyszájú, nehéz zavarba hozni, és mindenre van egy velős, általában elég humoros válasza? A gyerekkori barátnőm épp ilyen – amióta csak ismerem. Én viszont sokáig inkább a szótlanul szemlélődőkkel éreztem lelki rokonságot, főleg amikor új társaságba, ismeretlen emberek közé keveredtem. Így én lettem „a szégyenlős csaj”, és jó ideig nem is tudtam megszabadulni a rám ragasztott bélyegtől. Végül még magam is elhittem, hogy a személyiségem meghatározó része a szégyenlősség – holott a hallgatásom mögött valójában önbizalomhiány bújt meg.
Amikor ehhez a cikkhez gyűjtöttem anyagot, a legelső dolog, ami kirajzolódott, hogy az emberek fejében mennyi tévhit kapcsolódik a szégyenlősséghez. Pedig, ha jobban megismerjük, mi minden rejlik mögötte, magunkat és a környezetünket is más színben látjuk majd.
Szociális fóbia? Introvertáltság? Egyik sem!
Mindannyian átéltük már, milyen megsemmisítő tud lenni, amikor a fejünk búbjától a lábujjunk hegyéig elpirulunk, a szívünk hevesen ver, és másodpercek alatt elönt minket a jeges veríték. A szégyenérzethez a legtöbb emberben negatív gondolatok kapcsolódnak, pedig a segítségével tanuljuk meg gyerekként, hogyan tájékozódjunk a társas helyzetekben, és hogyan alakítsuk ki a megfelelő viselkedést.
Annak ellenére viszont, hogy mindenki tapasztalta már, sokan nincsenek tisztában vele, hogy pontosan mit jelent a szégyenlősség. Vannak, akik szociális fóbiaként tekintenek rá, és olyanok is, akik az introvertáltsággal keverik. Vizin Gabriella klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta viszont határozottan leszögezi, szégyenlősnek lenni nem betegség és nem is személyiségvonás. „A szégyenlősség önmagában csupán egy viselkedés, egy visszahúzódó reakció, amit a megszégyenítő helyzetekre adunk válaszként” – magyarázza.
A megszégyenítés lehetősége pedig minden társas interakcióban ott rejlik, bár sokakban nem is tudatosul, hogy bántóan viselkednek, ha külön nem jelzik számukra. Egy ártatlannak tűnő viccel, a másik kinevetésével, kigúnyolásával, súlyosabb esetben a kritizálással, ellenségességgel, megalázással, vagy arrogáns viselkedéssel viszont mély sebeket lehet ejteni. „Ezekre a helyzetekre mindannyian szégyenérzéssel reagálunk, amely jó esetben csak átmeneti, rosszabb esetben hosszú ideig fennáll, önmardosó, önkritikus gondolatokkal tartja fenn az egyébként is fájdalmas szégyenkezést.”
A nők szégyenlősebbek a férfiaknál
A kriimirodalom királynőjeként emlegetett Agatha Christie amilyen magabiztosan mozgott a képzelet világában, gyakran olyannyira nem találta a helyét a való életben. Egy anekdota szerint az írónő éppen legendás szégyenlőssége miatt maradt le a tiszteletére rendezett nagyszabású partiról a Savoy Hotelben, ahol az irodalmi és a színházi világ színe-java felvonult. A talpig estélyibe öltözött Agathát ugyanis a személyzet egy tagja nem ismerte fel, és megtiltotta neki a belépést abba a terembe, ahol már mindenki őt várta. A 67 éves írónő pedig ahelyett, hogy felvilágosította volna az inast, hogy valójában kivel is van dolga, csendben tudomásul vette a tilalmat, és engedelmesen helyet foglalt a hallban, amíg a többiek bent az ő sikereire koccintottak.
A szakember szerint az, hogy valaki mennyire érzékeny a megszégyenítő helyzetekre, több tényezőtől függ, de leginkább az befolyásolja, milyen mértékű az általános szégyenszintje és mennyire hajlamos a szégyenérzetre. „Akinek a szégyenérzete krónikus, szinte az identitása része, az jóval érzékenyebb a vélt vagy valós megszégyenítésre. Olyannyira, hogy ez az élete több területén is képes megbénítani” – hangsúlyozza.
És, hogy mitől alakulhat ki valakinél krónikus szégyenérzet? Talán nem olyan meglepő, de a kutatási eredmények alapján a családi háttér nagy szerepet játszik benne. Vizin Gabriella rámutatott, hogy aki elhanyagoló, érvénytelenítő családi miliőben nő fel, akit érzelmileg vagy szexuálisan bántalmaznak gyermek- vagy serdülőkorban, annál nagyobb eséllyel alakul ki ez az érzet. „De az is közrejátszhat, ha a családban az egyik testvért jobban favorizálják a másik rovására, vagy ha a szülő is magas szégyenszinttel rendelkezik” – mondja. Érdekes eredmény viszont, hogy a nemek között is eltérések vannak: a nők szégyenlősebbek a férfiaknál, a kor előrehaladtával pedig – ahogy egyre kevésbé akarunk megfelelni másoknak – a szégyenszint is csökken.
Így hat a szégyenlősség a kapcsolatainkra
Ahány ember, annyi mód létezik arra, ki hogyan reagál a megszégyenítő helyzetekre. Vannak, akik inkább visszahúzódóan, ők a szociális rangsorban alacsonyabbra helyezik magukat másoknál, de vannak olyanok is, akik haraggal – ők viszont úgy gondolják, magasabb pozícióban helyezkednek el a többi emberhez képest. „Ez az evolúciós megközelítés a szégyenlősség adaptivitására hívja fel a figyelmet, hiszen, ha a másik megszégyenítésére válaszként behódolunk, elkerülhetjük a további agresszió megjelenését, felerősödését” – fejti ki Vizin Gabriella. Ebben az értelemben a szégyenlősség nagyon is jó hatással lehet a kapcsolatainkra, segíthet fenntartani azokat. Általa ugyanis elkerülhetjük a túl durva és agresszív megnyilvánulásokat, és az együttműködés lehetőségét nyújtjuk a másik félnek.
Ha viszont valaki túl érzékenyen reagál a megszégyenítő helyzetekre, és irreális félelmet érez velük kapcsolatban – emiatt pedig igyekszik minél jobban elkerülni azokat –, az könnyen oda vezethet, hogy távol marad a társas helyzetektől. Ezzel magányra ítélheti magát, holott igazából vágyna az intimitásra, a szeretetteljes, bensőséges kapcsolatokra. „Abban az esetben, ha a szégyenlősség ilyen mértéket ölt és más, lényeges tünet is beazonosítható, elképzelhető, hogy valamilyen pszichés rendellenesség áll a probléma hátterében. Legtöbbször szociális szorongás zavar bújik meg mögötte, kisebb arányban pedig úgynevezett elkerülő személyiségzavarról van szó” – mondja a szakember. Ilyen eseteknél a szégyenlősség csupán egyetlen tünet a többi mellett, amelyeknek jelen kell lenniük ahhoz, hogy az adott betegséget diagnosztizálják.
Ezekkel a technikákkal oldhatjuk a szégyenlősségünket
„A szégyenlősség akkor okoz szorongást, ha úgy vélekedünk róla, hogy emiatt megítélhetnek bennünket, kritikákat kaphatunk vagy elfordulhatnak tőlünk mások. Aki így gondolkodik a szégyenlősségről, nagyobb eséllyel fog szorongani társas helyzetekben” – hangsúlyozza Vizin Gabriella. Ahhoz, hogy az ilyen típusú szorongást, illetve a krónikus szégyenérzetet fel tudjuk oldani, a gondolkodásunkon kell változtatni: fontos, hogy képesek legyünk reálisan szemlélni ezeket a helyzeteket. Tudatosítani magunkban, hogy semmi tragikus és visszafordíthatatlan dolog nem történik, azzal, ha szégyenlősen reagálunk. Ebben a kognitív viselkedésterápia, valamint a mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét gyakorlása is segítségünkre lehet. Utóbbi önmagunk ítéletmentes elfogadásához járul hozzá, ami ugyancsak oldja a szégyenérzést.
De mi a helyzet szégyenlősséget kísérő testi tünetekkel? Ha enyhíteni szeretnénk a pirulást, a heves szívdobogást vagy az izzadást, a rapid módszereket inkább felejtsük el. A szakember inkább azt javasolja, hogy első lépésként próbáljuk elfogadni önmagunkat úgy, hogy kicsit szégyenkezőbbek vagyunk, és tudatosítsuk, hogy egy kis arcpír miatt még senkit nem hagytak el a barátai vagy a szerelme. Ha ezt követően még szükséges, szakember segítségével érdemes lehet a társas helyzetekben jelentkező negatív gondolatainkat átalakítani, a valóságoshoz közelíteni, vagy a szégyenérzetünk okait feltárni és korrigálni, feldolgozni.
Nem mindegy, hogyan bánunk a szégyenlős gyerekünkkel
Gyerekkorban, amikor a kicsik még csak tanulják, hogy mit szabad és mit nem a társas helyzetekben, a szégyenlősség gyakori reakció – szülőként azonban egyáltalán nem mindegy, hogyan kezeljük.
„Elfogadás, együttérzés és empátia, biztonságos családi miliő megteremtése, valamint az érzelmileg elérhető szülők mind segíthetnek abban, hogy meggátolják a fokozott szégyenérzés megjelenését” – sorolja Vizin Gabriella. Ez azért is fontos, mert nemcsak a gyerek kiegyensúlyozott lelki és szociális fejlődését segíti, hanem a későbbi életét is meghatározza.
„Véleményem szerint, ha a gyermekkori szégyenkezést büntetik, kigúnyolják, kritizálják, és mindenáron arra késztetik a szülők a gyermeket, hogy legyen erős, ne sírdogáljon, mert az elfogadhatatlan, vagy megdorgálják, hogy ne szégyenkezzen, azzal épp ellenkező hatást érnek el. Nagyon is mély, krónikus szégyenérzetet alakíthatnak ki gyermekükben, amit jobb esetben később nyíltan képes megélni, rosszabb esetben viszont mélyen gyökerező, krónikus szégyenérzetét inkább arrogáns, dühös, dölyfös, gőgös magatartással igyekszik majd elfedni” – mondja Vizin Gabriella. A szakember így arra biztatna minden szülőt, hogy a szégyenkező gyermekével próbáljon empatizálni, megérteni a szégyene okát, elfogadni őt, a rossz érzéseit pedig beszélgetéssel, közös játékkal, sporttal enyhítse. A szégyen legjobb ellenszerei ugyanis az együttérzés és az empátia – nem csak gyermekkorban.
Szöveg: Filákovity Radojka
Illusztráció: Thinkstock
