Amikor tudomást szereztem a számomra eddig ismeretlen terápiás módszerről, rögtön adta magát a kérdés: a szavak és mondatok tényleg képesek segíteni rajtunk? Vajon hogyan fejleszthetjük általuk magunkat? A választ a Pszinapszis XXII. Budapesti Pszichológiai Napok harmadik napján kaptam meg.

Vasárnap van, a délelőtt tíz óra ilyenkor még korai, de mi már egy angyalföldi gimnázium aulájában várakozunk, és lopott tekintetekkel figyeljük a terem előtt gyülekezőket. Tudjuk, leendő műhelytársak vagyunk. Sóron Ildikó biblioterapeuta, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke már az előkészített osztályban végzi az utolsó simításokat, ahol hamarosan egy nagyon különleges óra veszi kezdetét.

Három kártya és a kör

A rövid bemutatkozást követően, amit egy általunk kiválasztott szín megadásával végzünk el egy nagyobb körben ülve, meg is kapjuk az első feladatot, miszerint különböző illusztrációkat ábrázoló kártyák közül kellene maximum hármat kiválasztanunk. Az instrukció a következő: mit jelent számunkra a család? Tíz nő áll fel a körből, és siet az asztalhoz, ahol csend, megfontoltság, kinyúló, majd visszahúzódó karok, határozott vagy éppen határozatlan mozdulatok váltják egymást.

„Mit jelent számomra a család? Ki az én családom, és ki vagyok benne én?” – teszem fel magamnak is a kérdéseket és az elsőre könnyűnek tűnő feladvány elgondolkodtat. Cikázik a szemem a kártyákon, de szépen lassan összeáll a kép. Végigpörgetem a fejemben gyerekkorom legsarkalatosabb pontjait, és kezemben a három kártyával visszaülök a helyemre. Ezen a ponton kezdem el érezni, hogy itt valami tényleg történni fog.

Lebegő székek

Miután mindenki visszatér a körbe, következik az igazi kihívás. Egymás után indokoljuk meg a választásainkat – van, aki teljesen természetesen, van, aki kicsit szemérmesebben vagy éppen heves szívdobogással a mellkasában és zavartan mesél személyes emlékeiről, szüleivel, nagyszüleivel, testvéreivel való kapcsolatáról. Nálam már ezen a ponton megtörik a jég, és érzem, hogy a nehezen és főként ritkán kimondott életesemények vallomásként törnek ki belőlem, és zavarom közepette rájövök, hogy súlyos kövek hullanak most le rólam. A lebegő széken ülő kislány, a ládikából kinövő virágok és a hófehér galambok nem csak a kártyáimról szállnak tova. A felszabadultság miatt még kíváncsibban várom a többiek történeteit.

Van, ami túlmutat a szavakon

Amint átúszunk az első gondolathullámokon, Ildikó széthajtogatja papírjait, és egy nagyon is ismerős mondattal hívja fel figyelmünket a műhelymunka főszereplő szövegére:

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja..”

A szemek felcsillannak, az emlékek láthatóan mindenkiben elindulnak, és erre azonnal le is csap a trénerünk. Arra kér minket, hogy mondjuk el, milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlünk ez a két bevezető sor. Látom, hogy mindenkiben elindul valami, és a legérdekesebb az, hogy mindenkiben valami teljesen más. Kíváncsiságunkon felbuzdulva vezetőnk hamarosan felolvassa Arany János teljes művét, mi pedig mintegy esti mesét hallgatva meredünk a távolba, és csak hallgatunk, hallgatunk és hallgatunk…

Mindannyian érezzük, hogy itt és most megpihenhetünk, kizárhatjuk a külvilágot, és átadhatjuk magunkat a vers hangulatának, a sorok pedig életre kelhetnek a fejünkben. És pontosan ez is történik velünk, figyelünk, elmélázunk, mosolygunk, és közben mi magunk is ott vagyunk a tanyán, látjuk az éji bogarat és az igen jámbor fajtát, és egyszerre törnek fel belőlünk az iskoláskori benyomásaink, majd vegyülnek el a már érett gondolatainkkal.

Már nem is a versről szól

Sorra vesszük a különböző érzéseket, felidézzük a számunkra legpozitívabb képeket, az idilli helyzeteket, a kedves állatokat, a meleg otthont, a családi harmónia megbomlását és végül a negatív, nehéz időket felidéző sorokat. Ildikó nagyon figyelmes, senkit sem hagy ki a sorból, mindenki érzéseire és gondolataira kíváncsi, irányított kérdéseivel és kis rávezetéssel pedig olyan dolgokat nyit meg bennünk, amikről nem gondoltuk volna a foglalkozás elején, hogy ilyen könnyedén felszínre hozhatók. Mert tényleg könnyűnek tűnik, hiszen nemrég még csak mosolyogtunk, hogy milyen jó újra hallani általános iskolás éveink kultikus versét, most meg már arról beszélgetünk, hogy ki hogyan lendül át a problémákon és a krízishelyzeteken az életében. Észrevétlenül átlépünk a vers soraiból a saját lelki belsőnkbe, és egymást hallgatva rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül a bajainkkal a világon.

Különleges csomaggal megyünk haza

Éppen csak belelendülünk a mindennapi helyzetek és szituációk boncolgatásába, éppen hogy csak elkezdünk igazán egymásra hangolódni, amikor Ildikó szavai felébresztenek minket ebből az érdekes, néhol nehéz, néhol kifejezetten üdítő utazásból: „Sajnos lejárt az időnk”.

Meglepetten ocsúdunk fel, mi, a csapat. Azt nem tudjuk megmagyarázni, hogyan telt el máris ez az egy óra, de azt már igen, hogy miért lettünk ilyen hirtelen igazi csapat. Mindegyikünkben elindult valami, mélyről jövő gondolatokkal, szinte ismerősként állunk fel a székekből, és indulunk ki a teremből. Érezzük, hogy egy olyan csomaggal megyünk haza, ami nemcsak újdonságként hatott ránk, de meg is tanított minket valamire: a csoportmunka, a közösség erejére.

Vasárnap volt, fáradt voltam és korán keltem aznap, nem érkezetem különösebb elvárásokkal a kiválasztott workshopra. Útközben még elolvastam a programfüzetben a műhelyről szóló kivonatot, és általános kíváncsisággal ültem be a csoportba. Amivel viszont kijöttem onnan, az egy megmagyarázhatatlan érzés, egy érdekes művészetterápiás módszer ismerete, az irodalom még magasabb szintre emelése, pár kedves szó és egy hatalmas köszönet Ildikónak, amiért megmutatta nekünk, hogy a versekben mindannyian ott lehetünk és ott is vagyunk. A záró körben nem is tudtam mást mondani: „Még órákig itt ülnék veletek!”.

Szöveg és fotók: Légrádi Júlia