- Fontos, hogy tudjuk: nagy szükség van ránk, és még ha nem is kapunk visszajelzést, biztosak lehetünk benne, hogy a depressziós személy nagyra értékeli azt, hogy mellette vagyunk.
- Hallgassuk meg! Sokszor és hosszasan.
- Sose mondjuk azt, hogy „Szedd össze magad!” vagy „Legyen már egy kicsit jobb kedved!” – ettől végképp nem lesz.
- Fogadjuk el, hogy a depresszió betegség. Ha figyelünk a részletekre, hamar rájöhetünk, hogy ez több puszta rosszkedvűségnél.
- Olvassunk utána a depresszió és a szorongás tüneteinek és következményeinek. Próbáljuk meg megérteni, hogy ami nekünk egyszerűnek tűnhet (elmenni a boltba vagy tömegközlekedéssel utazni), az egy szorongó embernek olykor lehetetlen kihívás.
- Ne tegyünk személyes, és főleg nem cinikus megjegyzéseket.
- Legyünk türelmesek, végtelenül türelmesek. Vegyük tudomásul, hogy lesznek hullámvölgyek, és hogy a depressziós ember pár nap jókedv után teljesen könnyen visszaeshet a mély letargiába. Sose gondoljunk véglegesnek egy-egy jó vagy éppen rossz időszakot. Ez ilyenkor teljesen normális, sőt mi több, egy hosszadalmas, remélhetőleg terápiás folyamat része.
- Találkozzunk vele ott, ahol éppen van, vagy ahová ő szeretne menni, kérdezzük meg, hogy mit tehetünk érte. A legfontosabb úgyis az lesz, hogy ott legyünk mellette.
- Igyekezzünk minél több hétköznapi nyomástól megszabadítani. Próbáljuk levenni a terhet a válláról, amennyire csak lehet, például vásároljunk neki a nehezebb napokon, fizessük be a csekket vagy egyeztessünk időpontot a pszichológusával, pszichiáterével.
- Ha lehetséges, ne tegyük még szomorúbbá és feszültebbé, mint amilyen. Ne hánytorgassuk fel, ha napokig csak fekszik, és ha még a függönyt sem húzta el. Higgyük el, folyton sírni és a negatív gondolatokkal küzdeni sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy felgyülemlett a mosatlan a konyhában. Ilyenkor nem ezek a dolgok a fontosak, hiszen ebben az élethelyzetben nem létezik a „normális kerékvágás” fogalma.
Nyitókép: Thinkstock
