A napokban jelent meg egy cikk arról, hogy a heti két vagy három alkalommal végzett úszás enyhíti a depresszió és a szorongás tüneteit. Mindannyian tudjuk, hogy a különféle fizikai tevékenységek jó hatással vannak az erőnlétünkre, de azt sokan hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a testi egészségünk nem választható el a mentálistól. Ezt a tényt kutatások is alátámasztották: minél aktívabb valaki, annál kisebb az esély nála a depresszió kialakulására.

Valószínűleg legyintenék erre a tudományos szövegre, ha fiatalon nem a saját bőrömön tapasztalom meg az úszás gyógyító erejét. Személyes történet következik:

A középiskolában, ahová jártam az első évben kötelező volt a testnevelés órán belül az úszás. Heti egy alkalommal reggel hétkor indultunk a kollégiumi szobatársaimmal a város szélén lévő uszodába, a hátizsákunkban ott lapult minden, ami egy ilyen órára kell: papucs, úszódressz hiányában fürdőruha, törölköző. Az én batyum kicsit mindig eltért a többiekétől, plusz egy dolog ott volt kiegészítésként: felmentés az úszás alól, amit a háziorvosomtól kértem minden egyes alkalom előtt.

A mai napig nem tudom megmagyarázni, mi volt az oka annak, hogy a tizenkét órán tizenegyszer magyarázkodtam, betegségre hivatkoztam és végül a medence széléről inkább csak néztem a többieket. Azt tudom, hogy nem szerettem ott lenni, utáltam az internátust, ki nem állhattam azt, hogy csak heti két napra találkozhatok a családommal tizenöt évesen.

Aztán eljött az utolsó úszás óra, a jól bevált igazolás megint ott volt a kezemben, nyújtottam a tanárnak, aki azonnal reagált:

– Ma muszáj úsznod, különben nem engedhetlek át testnevelésből félévkor.

Fogtam a zsákom, hátat fordítottam és lassan, komótosan elindultam az öltöző felé. Végül megkönyörült a tanár rajtam, azt mondta, megvan a kettes, ha a gyerekmedence meleg vízében mutatok két tempót mellúszásból. Őszintén szólva, egyáltalán nem volt idegen számomra ez a sport, az apám (egykori sportember lévén) kicsi koromtól azon fáradozott, hogy minden tudást átadjon nekem. Kislányként focicsapatban játszottam, kézilabdáztam, pingpongoztam, a közeli tóban úszni tanított, ezért a gimis úszás órán ugyan rossz szájízzel, de úgy voltam vele, miért ne mutatnék két tempót.

Nagy levegő, kartempó, lábtempó…

– Végeztem is – gondoltam magamban, de valójában ez a kezdet volt.

Ettől a pillanattól hívtam az akkori tesitanáromat edzőmnek, aki abból a két tempóból meglátta bennem a tehetséget és  felvett a gimnázium nyolc tagú úszócsapatába. Heti háromszor jártam a közeli uszodába, úszódresszel, papuccsal, törölközővel, hajnalban, télen, fagyban. Lett szemüvegem és úszósapkám is, felmentést viszont soha többé nem kértem úszásból, alig vártam, hogy újra csobbanjak.

Már nem utáltam a kolit. Azon kívül, hogy megerősödtem, hogy legyőzhetetlennek éreztem magam, megnyíltam a többi iskolatársam előtt, az úszócsapat pedig az új családom lett. Nem voltam többé szürke kisegér, mert tudtam, hogy nekem dolgom van és, hogy van egy hely, ahol heti háromszor szó szerint elmerülhetek a gondolataimban, ez pedig az a 25 méteres úszómedence volt.

Az egészben a legjobb az, hogy nemcsak én éreztem a változást, a nevelőm, az osztályfőnököm és a családom is látta, boldog vagyok.

Egy évvel később, tizenhat évesen átúsztam a Balatont.

Emlékszem, előtte felhívtam anyámat telefonon, aki szigorúan megtiltotta, hogy induljak az átúszáson, de én nem kértem felmentést, mert már nem féltem többé.

Szöveg: Dakos Edit
Fotó: Thinkstock