Mangiare è bello nagyjából annyit tesz: enni szép, enni jó – ezekkel a szavakkal kínált rendületlenül a közel 80 éves házinénink, Concella a hatalmas terített asztalra mutatva. A jelenet vígjátékba illő volt: a család többi tagja bátorításként hevesen bólogatott, a barátommal pedig megilletődve pislogtunk az ínycsiklandozó ételek felett. A szicíliaiak ugyanis nem csupán az ételkészítés, hanem a meglepetések nagymesterei is, így egészen az érkezésünk pillanatáig sikerült titokban tartaniuk, hogy az emeleten nemcsak vacsora, de nagymama és nagypapa is jár a szálláshoz. All inclusive – ahogy mondani szokás vendéglátói berkekben. A kettesben töltött meghitt nyaralás képe így vált egy csapásra köddé előttünk. Még rendesen értetlenkedni sem volt időnk, hogy a hirdetésben nem ez szerepelt, rögtön a tágas verandán, a megterített asztalnál találtuk magunkat, ahol az egész család összegyűlt a nagyszülők első külföldi vendégeinek tiszteletére. Hát nem volt mit tenni, enni kellett. A mennyei szicíliai egytálétel, a caponata után friss zöldségekből készült rizottóból kanalaztunk, majd hófehér mozzarellát tűztünk a villánkra, amihez édes paradicsom és zamatos olívabogyó járt. A tenger felől lágy szellő lengedezett, aprókat kortyoltam a házi limoncellóból, amit Concella a saját citromfáinak terméséből készített, és hallgattam, ahogy a család lendületesen beszélget.
Aki legalább egyszer már megfordult a „mediterránon”, azt biztos, hogy nemcsak a gyönyörű táj ragadta magával, hanem az ott élők közvetlensége, vidám mentalitása, életkedve is. Persze olyan helyen könnyű boldognak lenni, ahol a napsütéses órák száma magas és ahol a tenger csak egy karnyújtásnyira van – érvelhetnénk. A szicíliaiak számára azonban – mint vendéglátóinktól kiderült – az édes élet receptje ennél sokkal gazdagabb, és nem mellesleg olyan hozzávalókat tartalmaz, amelyek bármelyikünk számára elérhetőek.
La dolce vita
Az édes élet. Sokszor hallottuk már ezt a kifejezést, de azt, hogy valójában mit takar, nehezen tudnánk megfogalmazni. Mindenki számára mást – ez lehetne a konszenzusos megegyezés. Mégis, amikor Concellával és férjével, Gustóval beszélgettünk – kézzel-lábbal, Google-fordítóval –, vagy amikor Szicília vadregényes tájain barangoltunk, nagyon úgy tűnt, hogy a dolce vitáról egészen hasonlóan gondolkodnak az ott élők: szeretni, időt tölteni egymással, jókat enni, sokat nevetni, élvezni az élet apró örömeit, hinni és hálásnak lenni. De, ha ennyi a titok, mégis miért olyan nagy kihívás tartósan boldognak lenni?
Herendi Kata pszichológus, a Slow Budapest szakmai vezetője szerint az öröm és az élvezet fontos megerősítést jelenthetnek a mindennapok során, például egy finom étel vagy egy jó hír formájában, ám mindkettőjük esetében inkább tűnékeny, pillanatnyi jóérzésről van szó, ami elsősorban rövidtávon tehet minket boldoggá – ezért instant boldogságnak is nevezzük őket. Szerinte a felpörgetett, stresszes mindennapjainkban a megoldás a visszalassulásban, a slow boldogság elérésében rejlik, ami az örömmel és az élvezettel szemben nem egy külső, pozitív eseményből vagy élményből táplálkozik, hanem egy stabil, belső állapot, ami hosszú távon hat az érzelmeinkre és a hangulatunkra. És hogy pontosan miről is van szó?
„A slow boldogság megélése nem jelenti azt, hogy ne örülhetnénk felhőtlenül egy vízparton töltött délutánnak vagy egy ízletes vacsorának. Sokkal inkább arra utal, hogy olyankor is megmarad a kiegyensúlyozott belső, boldog állapotunk, amikor történetesen nincs jelen egy hasonlóan örömteli külső forrás” – teszi hozzá. Ezt a fajta boldogságot azonban nem könnyű megtalálni napjainkban, amikor annyi minden sarkall arra, hogy sok-sok időt és pénzt áldozzunk múló örömökre, tárgyakra, amelyek instant boldogságot biztosítanak számunkra. A szakember szerint tudatosságot, figyelmet és folyamatos fejlődést igényel, hogy megtaláljuk, mi az, ami valóban boldoggá tesz minket – mindenfajta külső megerősítés nelkül is.
Együtt lenni, jelen lenni
Délután fél kettő körül járhatott az idő, a hőmérő higanyszála jócskán meghaladta a harminc fokot, én pedig a világ legkisebb konyhájában álltam Concellával és régi barátnőjével, akivel felváltva kóstoltattak a pasztához főzött finomabbnál finomabb szószokkal. Úgy adták a számba a kanalat, ahogy utoljára kisgyerekkoromban etettek. Annak ellenére, hogy nem beszéltük egymás nyelvét, szavak nélkül is jól értettük a másikat. A konyhában még azelőtt jóllaktunk nevetésből és cinkos összekacsintásokból, hogy az asztalra került az étel. Mangiare è bello – egyre inkább értem, hogy Concella nemcsak a tökéletesen elkészített ételek élvezetére gondolt, hanem a konyhában, majd az étkezőasztalnál együtt töltött időre is. Számukra minden olyan pillanat, amikor a szeretteik körében lehetnek, ajándék – épp ezért azt igyekeznek a lehető legteljesebben megélni: odafigyeléssel, tisztelettel, türelemmel és örömmel. Persze nyugtathatnánk magunkat azzal, hogy a mi rohanó hétköznapjainkban az is kevésszer kivitelezhető, hogy a család egyszerre üljön asztalhoz, ugyanakkor ebben a kérdésben nem szabadna a kifogások szintjén maradni. A lassításhoz ugyanis, ahogyan azt Herendi Katától korábban megtudhattuk, nagyon fontos, hogy mindenfajta figyelemelterelő eszköz nélkül minőségi időt töltsünk azokkal az emberekkel, akik fontosak számunkra – legyenek azok a családunk tagjai vagy a barátaink. Az élet öröm, vallják a szicíliaiak, de igazán csak akkor élvezetes, ha azokkal osztjuk meg, akiket szeretünk.
Nem kell félni az újrakezdéstől
1968 januárjában hatalmas földrengés rázta meg Belice völgyét, négy települést tett szinte a földdel egyenlővé. Százezer ember vesztette el az otthonát a tragédiában, köztük a festői dombokkal és olívafákkal ölelt Poggioreale lakói is. Az egykori település romjai egyfajta mementóként azóta is érintetlenül állnak a völgyben. A szellemfalutól alig pár kilométerre pedig felépült az új Poggioreale, ahol a helyiek esélyt kaptak az újrakezdésre. Valami furcsán groteszk érzés kerített hatalmába, ahogy ezen a nagyjából ötven éves településen haladtunk át: eszembe jutott, milyen szívbemarkoló lehetett a tragédia elszenvedőinek nap mint nap ennyire valóságosan szembesülni az előző életük romjaival. Milyen nehéz lehetett úgy elengedni a múltat, hogy az nemcsak szellemében, hanem teljes fizikai valójában ott kísért egy karnyújtásnyira tőlük. Aztán szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy ott, a világ egyik legcsodálatosabb szigetén semmi magától értetődőbb nincsen ennél. Míg nekünk, közép-európaiaknak a melankólia szinte a génjeinkbe van kódolva, a mediterrán országokban az emberek képesek őszintén örülni annak, ami megadatott, és nem azon keseregni, ami elveszett. Ilyen értelemben pedig Poggioreale romjai sem feltétlenül félelmetes szellemek, hanem egy olyan esemény őrzői, amiből a maga szörnyűségével együtt is fel lehetett, fel kellett állni. Az újrakezdést sok esetben kísérheti fájdalom, és persze dönthetünk úgy, hogy arra koncentrálunk, de úgy is, hogy megtaláljuk benne az ajándékot.
Dolce far niente, azaz az édes semmittevés művészete
Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy semmit sem csináltam, hogy hétköznap egy kis időre hátradőltem és csak úgy voltam. Hogy elengedtem mindenfajta görcsös cselekvéskényszert és megengedtem magamnak, hogy csak úgy létezzem. Dolce far niente – édes semmittevés, így nevezik ezt olaszul.
Szicíliában például minden délután néhány órára megáll az élet: a szieszta szent és sérthetetlen, arra való, hogy az emberek visszavonuljanak, lelassuljanak és töltekezzenek. Ha nálunk a rendszer nem is tolerálja, hogy naponta egy-két órára kivonjuk magunkat a munkából, Herendi Kata szerint annyit azért meg tudunk tenni, hogy elengedjük azt a téves meggyőződést, hogy a pihenés csak a munka után lehet édes, hogy csakis akkor vagyunk jók, produktívak, szerethetőek, ha ezerrel pörgünk, és ki sem fogyunk a tennivalókból. „Próbáljunk kis lépésekben haladni a lassítás felé, és mindig figyeljük magunkat, hogyan hat ránk a változás! Nagyon egyszerű módszer, de szívből ajánlom mindenkinek: sétáljunk lassabban hazafelé menet. Haladjunk a szokott útvonalunkon, csak éppen feleakkora sebességgel, ahogyan egyébként tennénk. Nézzük meg, milyen hatással van ránk ez a kényelmesebb tempó, mit látunk magunk körül és hogyan, milyen érzések merülnek fel bennünk” – magyarázza a szakember. Szerinte szintén nagyon tanulságos lehet, ha másképp indítjuk egy reggelünket, ahogy eddig. Próbáljuk ki, hogy érezzük magunkat, ha ébredés után nem nyúlunk rögtön a telefonunkért, hanem nyugodtan, csendben megiszunk egy csésze teát vagy kávét, és időt hagyunk magunknak, hogy felkészüljünk az előttünk álló napra. Ezek a percek más minőséget hoznak a mindennapjainkba, segítenek megérezni, hol, hogyan lehet szükségünk lassításra.
Engedd el!
Palermo gyönyörű macskaköves utcáira huncut formákat rajzolt a délutáni napfény. Egy eldugott kis téren ültünk, egy helyes cukrászda teraszán, ahol a tulaj 8 éves forma unokája szolgálta fel nekünk a kávét és az illatos ricottás-citromos süteményt. Néztem, ahogy az emberek vidáman nyüzsögnek körülöttünk, ki-ki a dolgára igyekezett, mások ráérősen beszélgettek. Nem volt feszült rohanás, alig lehetett komor, gondterhelt arcokat látni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ott élőknek ne lennének problémáik, ne lennének stresszesek és túlterheltek. A különbség talán abban rejlik, hogy ők még mindig valahogy ösztönösen tudják, mi az, ami fontos, a kevésbé lényeges dolgokat pedig elengedik. Ne legyenek illúzióink, amilyen egyszerűen hangzik, ez sokszor olyan nehéz is lehet, de szerencsére vannak módszerek, amik segíthetnek búcsút inteni a negatív gondolatoknak, a stressznek.
A stressz kezelése az egészségünk megőrzése érdekében nagyon fontos, így Herendi Kata szerint megéri megkeresni azt a módszert, ami számunkra a legjobban beválik, és hosszú távon a segítségünkre lehet. „Ez lehet a sport, egy baráti beszélgetés, de lehet egy csendes este is egy bögre tea és egy kis gyertyafény társaságában. Ha úgy érezzük, gyorsan szükségünk van egy kis feszültségoldásra, próbáljunk ki egy igazi csodamódszert, aminek mindannyian a birtokában vagyunk: a légzést. Gondoljunk csak bele: ha nehéz helyzetbe kerülünk, nagy rajtunk a nyomás, ösztönösen felsóhajtunk. Ez a fajta, hosszú kilégzéssel kísért levegővétel, néhány percig ismételve az egyik leghatékonyabb relaxációs módszer” – tanácsolja.
Legyünk hálásak a legapróbb dolgokért is!
Gratitudine – a világ egyik legszebben csengő szava, azt jelenti, hála. A szicíliaiak jól ismerik, mi viszont mintha szépen lassan kezdenénk elfelejteni, mennyire fontos. Akkor érzünk hálát, amikor valami jelentős dolog történik az életünkben, minden mást pedig evidenciaként kezelünk. Elfelejtetünk örülni az apró dolgoknak: a napsütésnek, egy elkapott mosolynak, a szeretteinkkel közösen töltött perceknek. Úgy hisszük, alanyi jogon jár a megértő partner, a meleg otthon vagy az egészség. Pedig ez mind olyan ajándék az életünkben, amiért minden nap hálásak lehetnénk.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a mediterrán emberek életvitele minden tekintetben példás. Az ő kezükben sincs ott a megoldó kulcs, aminek köszönhetően mindenki egy csapásra gondtalanná és felhőtlenül boldoggá válik. Csupán azt gondolom, hogy bizonyos értelemben van valami megkapó bölcsesség és könnyedség az élethez való hozzáállásukban, amiből érdemes lehet ezt-azt nekünk is megfogadni. Hiszen senki sem azért van itt, hogy beleroskadjon a mindennapokba, hanem azért, hogy igyekezzen kiélvezni minden egyes pillanatot.
Szöveg: Filákovity Radojka
Illusztráció: Thinkstock
