Váljunk le fizikailag!
Ha még mindig együtt élnénk a szüleinkkel, de azt érezzük, hogy gyakorlatilag megfojtanak minket, akkor válasszuk a legalapvetőbb megoldást: költözzünk el! Persze nem egyszerű dolog ez, de már az is segíthet, ha megfogalmazzuk magunknak a kitűzött célt, és el kezdünk dolgozni a változáson.
Váljunk le pszichológiai értelemben is!
Sokan még felnőttként is a szüleink hatása alatt állunk: függünk tőlük, akár egy kisgyerek szót fogadunk nekik, és szinte mindent az ők elvárásai szerint teszünk. Ennek az lehet az oka, hogy túlságosan is meg akarunk felelni, sőt azt érezzük, hogy adunk nekik azzal, ha ilyen szinten a közelükben és az irányításuk alatt állunk. Lehet ez szép dolog, abban az esetben, ha nem betegít meg minket…
Szembesítsük a szülőket a saját viselkedésükkel!
Talán ez a legnehezebb, de ha úgy érezzük már élhetetlen a kapcsolatunk a szüleinkkel, igenis fontos megbeszélni azt velük. Nyissuk fel a szemüket és szembesítsük őket a viselkedésükkel, akár egy adott problémás szituációban, akár egy nyugodtabb találkozás alkalmával. Ha rájönnek, hogy túlzásba estek és azt tapasztalják, hogy „nem hagyjuk magunkat”, megérthetik végre, hogy önálló felnőtt emberek vagyunk, akik képesek irányítani a saját életüket.
Le a bűntudattal!
Valószínűleg nagyon nehéz bűntudat nélkül tisztázni egy ilyen helyzetet, vagy éppen úgy elköltözni otthonról, hogy azt érezzük, szükségük lenne még ránk érzelmileg. Azt viszont minden esetben érdemes végiggondolnunk, hogy jogunk van saját döntéseket meghozni és azok szerint élni.
Ösztönözzünk együttérzésre!
A legtöbb irányító és önkényes szülő maga is megtapasztalta ezt a fajta viselkedést gyerekkorában, csak éppen a saját édesanyja, vagy édesapja részéről. Nyissuk fel a szemüket és beszélgessünk velük a saját tapasztalataikról! Nagyon hatásos tud lenni, ha ők maguk is rájönnek az okokra.
Támaszkodjunk másokra!
A legtöbb ember a tekintélyelvű szülők mellett elveszti az önbizalmát és azt gondolja magáról, hogy semmire sem képes egyedül. Éppen ezért lehet szükség külső segítségre, akár barátok, akár más rokonok formájában. Ha áll mellettünk egy bizalmas támogató, akkor sokkal nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, arról nem is beszélve, hogy ösztönzően is hathatnak ránk.
Ne hagyjuk, hogy megbetegítsen!
Figyeljünk a saját testünkre, valamint a mentális egészségünkre! Egy elnyomó szülő ugyanis könnyen, és ami a legveszélyesebb észrevétlenül megbetegíthet! Ha vannak megmagyarázhatatlannak tűnő tüneteink, akkor bizony ideje elgondolkozni azon, hogy mi is lehet a valódi ok.
Kommunikáljunk az „egészséges” családtagokkal!
Remek túlélési stratégia, ha közelebbi kapcsolatot alakítunk ki azokkal a családtagokkal, akik például ugyanúgy látják a szülők önkényes személyiségét, mint mi. Ez erős támogatás, kölcsönös védelem és egyben szoros „együttműködés” is lehet velük.
Ne törődjünk bele!
Előfordulhat, hogy a legnagyobb szigort mi kapjuk, a fiatalabb testvéreink pedig csak kevésbé, vagy egyáltalán nem érzékelik a szülők tekintélyelvűségét. Emiatt aztán könnyen paranoiásnak tarthatnak minket. Ne hagyjuk! Igyekezzünk akár éles helyzetekben felhívni a figyelmüket a problémára!
Szabályozzuk a találkozások számát!
Ha megtehetjük, akkor döntsünk mi arról, hogy mennyit és milyen minőségben találkozunk a szüleinkkel. Nem az a legjobb megoldás persze, ha leépítjük velük a kapcsolatot, de ha úgy érezzük, nem tudják megérteni a problémánkat, akkor szükség lehet egy kis távolságtartásra, hogy ne mérgesedjen el a helyzet közöttünk. Gondoljuk át, és ha nincs jobb megoldás, akkor válasszuk ezt az utat!
Szöveg: L. J.
Nyitókép: Thinkstock
