14 éves voltam, amikor kollégista lettem, és habár nem éltem ezt meg igazi elköltözésnek, valahol mégis az volt. Onnantól fogva csupán hétvégi látogató voltam az otthonomban és bizony sokszor kerültem olyan szituációba, amikor irigykedtem azokra a társaimra, akik egy városban élnek a családjukkal. Mindig arról fantáziáltam, hogy milyen jó lenne egy extra nagy sebességű föld alatti vonat, aminek a segítségével percek alatt a családi házba kerülhetnék, majd együtt vacsorázhatnék a szeretteimmel és végigbeszélgethetnénk az estét. Futurisztikus jármű híján maradt a telefon, majd később az internet, ami azért elég jól jött a hétköznapokban. Pedig én még nem is egy külföldi országban tartózkodtam. Így utólag nézve valószínűleg nem is véletlenül…
Nem úgy, mint a húgom, aki egy szép napon bejelentette, hogy fél évre Franciaországba költözik tanulni. Egész jól viseltem a dolgot, addig a pillanatig, amíg a reptéren sor nem került a búcsúzásra. Emlékszem, úgy öleltem, mintha örökre elmenne, pedig csak pár hónapról volt szó. Végigsírtam az utat visszafelé a városba, mert nem tudtam elképzelni nélküle a közös hétvégéket, és mivel nagyon közel állunk egymáshoz, úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. Majd ahogy telt az idő, megszoktam a helyzetet, ami azóta állandóvá vált, hiszen a testvérem az iskola befejezése után úgy határozott, hogy Spanyolországban próbál szerencsét. Ezt a költözést már könnyebben éltem meg, hála a modern technika vívmányainak és lehetőségeinek – meg persze a hozzáállásunknak – kialakítottunk egy olyan rendszert, aminek köszönhetően ma már nem is érezzük, hogy több mint ezer kilométerre vagyunk egymástól. Milyen trükkjeink vannak? Elárulom.

A másik fejével gondolkozni

Fontos volt megértenem, hogy számára az elköltözés egy nagy lehetőség, aminek segítségével elérheti a céljait, biztos(abb) anyagi helyzetbe kerülhet és a saját igényei szerint boldogulhat.

El kellett fogadnom, hogy ő sokkal nyitottabb személyiség, és amíg én a fővárosban remekül megtaláltam a helyem, neki ehhez Barcelonáig kellett utaznia. Persze eleinte – mint általában az emberek – csak magamra tudtam gondolni, arra, hogy nekem mennyire hiányzik, hogy itt legyen, aztán rájöttem, hogy nem lehetek önző, muszáj egy kicsit az ő szemével látnom és őszintén örülni annak, hogy vannak határozott tervei és bátorsága ahhoz, hogy egyedül nekivágjon a nagyvilágnak.
Tipp: Ha ilyen helyzetbe kerülnétek, próbáljatok meg hasonlóan gondolkodni és legyetek nagyon büszkék arra, hogy a hozzátok közel álló személy megtette ezt a lépést a nehézségek, vagy éppen egy kényszerhelyzet ellenére! Sokat segíthet a nyitottság és rugalmasság.