Akárhogy is nézzük, nagyon fontos lenne minden szituációban tiszteletben tartanunk a gyerekek személyes terét, önállóságát és legalább annyira figyelni az igényeikre és szükségleteikre, mint a felnőttekére. Mindemellett elengedhetetlen, hogy szülőként segítsük, támogassuk és megerősítsük őket abban, hogy dönthetnek a velük kapcsolatos dolgokban.
Persze számos olyan helyzet adódik, amikor muszáj határozottnak lennünk, valamint a tapasztalatainkkal irányt mutatnunk, a saját testi és lelki határaikat azonban semmilyen esetben sem határozhatjuk meg. Igaz ez szülőkre, nagyszülőkre, távolabbi és ritkán látott rokonokra, de azokra a közeli barátokra is, akik gyakran felbukkannak a családi házban. Lényeges, hogy segítsünk a kicsiknek saját határaik megismerésében és megfogalmazásában, hogy pontosan tudják és merjék is kommunikálni a külvilág felé, mi az, amit szeretnének, és mi az, amit nem.
Puszik, de csak mértékkel
Nagyon sok felnőtt gondolja azt, hogy a saját igényeit szem előtt tartva, bármikor és bármilyen szituációban összepuszilgathatja a gyermeket. Biztosan mindannyiunk fejében van egy ehhez hasonló régi emlék, a legjobb, ha azonnal meg is kérdezzük magunktól: szerettük az ilyen helyzeteket? Ha a válasz nem, akkor máris megérthetjük, miért nem szabad ráerőltetnünk egyetlen csöppséget sem a fizikai közelségre. Ehelyett inkább figyeljük meg, mire van igényük, és hagyjuk, hogy ők kezdeményezzenek.
Fullasztó ölelések mellőzése
Hasonlóan a fentiekhez, a túlságosan erős, akár kikényszerített ölelések sem érik el a céljukat. Ha azt érezzük és látjuk, hogy a pici inkább menekülne, és próbálja lehámozni magáról a felnőttet, biztosak lehetünk abban, hogy terhes számára a közeledés. Ugyanez igaz azokra a helyzetre is, ahol esetleg mi kötelezzük őket például egy idősebb rokonokkal szemben. Meg kell értenünk, hogy nem kényszeríthetjük a gyerekeket fizikai kontaktus kialakítására, ha ők maguk nem nyitottak erre. Hagyjuk, hogy döntsenek, valamint hogy kialakítsák a nekik legmegfelelőbb szokásokat a testükkel és az üdvözlési módokkal kapcsolatban.
Fizikai fegyelmezés stop!
Sajnos akadnak olyan felnőttek, akik úgy gondolják, hogy egy kis elfenekeléssel, megrángatással, kisebb-nagyobb odaütéssel eredményeket érhet el a fegyelmezés terén. Csak azért, mert esetleg velünk is megtörtént gyerekkorunkban, még nem ez a legcélravezetőbb eszköz, sőt! Gondoljunk csak bele, ha egy felnőtt fizikailag bánt egy másik felnőttet, annak a legtöbb esetben jogi következménye lesz. Akkor miért tehetnénk ezt meg a legkisebbekkel? Érdemes ezen elgondolkodni, és azon is, hogy hosszútávon milyen komoly lelki problémákat okozhat az effajta viselkedés.
A függetlenség is kijár
Ha nagykorúként azt mondjuk valakinek, hogy „nem”, akkor azt nagy valószínűséggel tiszteletben is tartják majd. Ha viszont gyerekek mondják ugyanezt, hajlamosak lehetünk legyinteni, nem meghallani, figyelmen kívül hagyni a jelzést. Természetesen vannak olyan dolgok, amiket nem engedhetünk meg nekik (például nem ehetnek reggelire fagylaltot), de alapvetően nem dönthetünk mindenben helyettük. Apró dolgokban igenis határozhatnak, mi pedig ezzel segíthetünk nekik abban, hogy a jövőben önálló, független személyek legyenek, akik ki tudnak állni magukért és meg tudják fogalmazni a vágyaikat.
Érzelmi nyomás kizárva
„Miért vágsz ilyen fejet?” „Mi bajod van?” Miért sírsz már megint?” „Hagyd ezt abba!” Biztosan ismerős mondatok… De miért ne sírhatnának a gyerekek? Miért ne lehetnének ijedtek, szomorúak vagy éppen eltorzult ábrázatúak? Velünk nem fordul ez elő felnőttként? Az érzelmek kifejezése nem tiltott dolog, és mikor máskor tanulhatnák meg ezt a kicsik, mint gyerekkorukban? Semmi szükség arra, hogy elnyomják az érzelmeiket. Ha mi elsírhatjuk magunkat, kiborulhatunk, és olykor kiabálhatunk, akkor őket se szabályozzuk!
Nekik is van magánéletük
Habár a szülők és az idősebb rokonok, barátok szeretnek büszkélkedni a gyermekekkel, dicsekedni azzal, hogy milyen ütemben fejlődnek, mit csinálnak és még mit nem, milyen eredményeket érnek el, kikkel barátkoznak, milyen szokásaik vannak, és még sorolhatnánk, jobb, ha nekik is marad saját terük. Gondoljunk csak bele, valószínűleg mi sem örülnénk annak, ha az édesanyánk a fél városnak kibeszélné a magánjellegű ügyeinket – erre gondolva legyünk tekintettel a kicsikre is! Főleg azokban az időszakokban (például az amúgy is nagy érzelmi kihívást jelentő serdülőkor küszöbén), amikor amúgy is rengeteg változással és eddig ismeretlen dologgal kell megküzdeniük. Ők bizalommal fordulnak hozzánk, kezeljük hát kellőképpen diszkréten a dolgaikat, hiszen legyenek akármennyi idősek, joguk van a magánélethez.
Szöveg: Légrádi Júlia
Nyitókép: Getty Images
